Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - Umberto Eco: Az irodalom néhány funkciójáról (esszé)

módosítása és újabbak alkotása belőlük szenvedélyes foglalatosság lehet, iskolában űzhető szép gyakorlat, a jam session-hoz hasonló új írásforma. Azt hiszem, jó és nevelő hatású a már létező szövegek módosításával való próbálkozás, olyanformán, ahogyan érdekes volna Chopint átírni mandolinra: sarkallná a zenei invenciót és a törekvést annak megértésére, miért annyira egylényegű a zongora hangszíne a B-mol! szonátával. Ha a kollázskészítésbe merülünk el, fejlesztheti vizuális ízlésünket, ösztönözheti a formakeresést, miközben A Szűz férjbezmenetele; az A vignoni kisasszonyok és az utolsó Pokémon-történet töredékeit kíséreljük meg összekomponálni. Tulajdonképpen sok művész megtette már ezt.

Ám az efféle játékok nem helyettesítik az irodalom igazi nevelő hatását, azt a nevelő hatást, amely nem szorítkozik az erkölcsi eszmék átadására, legyenek azok jók vagy rosszak, sem pedig a szépérzék fejlesztésére.

Jurij Lotman a Kultúra és robbanás-hzn idézi Csehov híres ajánlását, miszerint ha egy elbeszélés vagy dráma elején megmutatnak egy falra akasztott puskát, akkor a befejezés előtt annak a puskának el kell sülnie. Lotman megérteti velünk, hogy az igazi problémát nem az jelenti, hogy meg akarjuk tudni, a puska valóban elsül-e. Épp abból adódik a bonyodalom értelme, hogy nem tudjuk, lőni fog-e vagy sem. Egy elbeszélés elolvasása azzal is jár, hogy feszültség, görcs rabjaivá válunk. S hogy végül felfedezzük, a puska elsült, vagy nem sült el, nem annyit ér csupán, mintha egy információhoz jutottunk volna. Arra is ráébredünk, hogy a dolgok elmozdultak, s ez egyszer s mindenkorra történt, egy bizonyos módon, az olvasó vágyaitól függetlenül. Az olvasó elfogadja ezt a frusztrációt, és általa a Sors borzongató fuvallatát érzi meg. Ha a szereplők sorsáról dönthetnénk, az olyan volna, mintha odaállnánk egy utazóiroda pultjához: „Akkor hol akarják megtalálni a bálnát, a Samoas vagy at Aleutines-szigeteknél? És mikor? Saját kezűleg kívánják megölni, vagy ráhagyják Quiquegre?” A Mohy Dick igazi tanulsága az, hogy a Bálna ott jár, ahol akar.

Gondoljanak arra, hogyan írja le Hugó a waterlói csatát a Nyomorultak bán. Stendhaltól eltérően, aki Fabrice szemével láttatja az ütközetet, miközben résztvevőjeként nem érti, mi történik, Hugó Isten szemével, fentről látja, úgy írja le: ő tudja, hogy ha Napóleon tudott volna a Mont-Saint-Jean tető gerincének túloldalán húzódó szakadékról (kalauza nem mondta meg neki), Milhaud vértesei nem szegik nyakukat az angol hadsereg lábai előtt; s ha a kis pásztor, aki Bülowot kalauzolta, egy más utat ajánl, a porosz hadsereg nem érkezett volna meg idejében, hogy eldöntse a csata sorsát.

Hiperszöveg-struktúrában átírhatjuk a waterlói csatát olyanformán, hogy Grouchy franciái érkeznek Blücher németjei helyett, vannak háborús játékok, amelyek ezt lehetővé teszik, és igen szórakoztatóak. De Hugó leírásának tragikus nagysága (vágyainkon túl) abban áll, hogy a dolgok úgy történnek, ahogyan történnek. A Háború és béke szépsége az, hogy Andrej herceg tusája halállal végződik, annak ellenére, hogy nekünk nem tetszik A fájdalmas ámulat, amit minden nagy tragédiaíró olvasása vált ki belőlünk, abból adódik hogy hőseik, akik megmenekülhetnének a szörnyű sorstól, gyengeségből vagy elvakultságból nem értik, hová tartanak, s belerohannak a szakadékba, amelyet