Irodalmi Szemle, 2001
2001/5 - Umberto Eco: Az irodalom néhány funkciójáról (esszé)
Umberto Eco hogy Sherlock Holmes valóban a Baker Streetben lakott, és hogy Clark Kent meg Superman ugyanazon személyek. Ennek ellenére számtalan regényben és költeményben megírták — találomra mondok példákat —. hogy Asdrubaí megölte Corinne-t, vagy Theophrasztosz bolondul Theodolindáért, s mégsem gondolja senki, hogy rájuk vonatkozóan igaz kijelentéseket lehet tenni, mert balszerencsés vagy hibásan született szereplők ők, akik sohasem vándoroltak, s nem arra valók, hogy a kollektív memóriába beépüljenek. Miért igazabb e világban, hogy Hamlet nem veszi feleségül Ophéliát, mint az, hogy Theophrasztosz elveszi Theodolindát? Mekkora a világnak az a szelete, ahol Hamlet és Qphéiia lakik, és amelyikben nincs jelen a szerencsétlen Theophrasztosz? Az olyan szereplők, mint Hamlet vagy Anna Karenina valahogy kollektív szempontból igazak, mert a közösség szenvedélyt fektetett beléjük az évszázadok és az évek folyamán Egyéni szenvedélyeinket fektetjük be egy sereg fantazmába, melyeket nyitott szemmel vagy félálomban alakítunk ki. Igazán meghatódhatunk, ha egy szeretett személy halálára gondolunk, vagy fizikailag is reagálhatunk, ha erotikus viszonyt képzelünk el vele ugyanúgy, identifikációs és projekciós folyamatok révén meghatódhatunk Emma Bovary sorsán, vagy amint bizonyos generációkkal megtörtént, öngyilkosságra befolyásolhatnak Werther vagy Jacopo Ortis viszontagságai. De ha valaki megkérdezi tőlünk, hogy az a személy, akinek a halálát elképzeljük, valóban halott-e, azt felelnénk, hogy nem. sajátos magánképzeletünk működött. Ellenben, ha azt kérdezik, Werther valóban megölte e magát, azt feleljük, igen, és az a képzelet, amely ez esetben működik, már nem magánképzelet, hanem kulturális realitás, amelyre vonatkozóan az olvasók teljes közössége egyetért. így őrültnek tartanánk azt, aki csupán azért ölné meg magát, mert elképzelte (tudatában annak, hogy képzelete termékéről van szó) szerelmese halálát, viszont így vagy úgy indokolni próbáljuk annak az öngyilkosságát, aki Werther nyomdokaiba lépett (tudva, hogy fiktív szereplőt siratott). Meg kellene találnunk az univerzumnak azt a terét, ahol ezek a szereplők élnek és meghatározzák viselkedésünket, olyannyira, hogy életmodelleket látunk bennük a magunk és mások számára is, mi több, nagyon jól megértjük egymást, amikor arról beszélünk, hogy valakinek Oidipusz-komplexusa van, gargantuai étvágya, Don Quijote-i viselkedése, féltékeny, mint Othello, kétkedő, mint Hamlet, vagy gyógyíthatatlan Don Juan-izmusban szenved. És ez az irodalomban nemcsak a szereplőkkel történik meg, hanem helyzetekkel, tárgyakkal is. Miért élnek örökké azok a nimfák, miért áztatta az eső Brestet azon a napon, miért lesz a las cinsos de la tarde kísértő metafora, készen arra, hogy minden pillanatban felidézze, kik vagyunk, és kik nem vagyunk? Az irodalomnak ezek az entitásai közöttünk vannak. Nem voltak itt örök idők óta, mint (lehet) a négyzetgyökök és Pitagorasz tétele, de miután az irodalom megalkotta őket, és szenvedély-befektetéseinkkel tápláltuk, itt vannak, és számolnunk kell velük. Hogy elkerüljük az ontológiai és metafizikai vitákat, azt kell mondanunk, hogy kulturális szokásokként, társadalmi diszpozíciókként léteznek. De még az incestus egyetemes tabuja is kulturális szokás,
