Irodalmi Szemle, 2001
2001/5 - Umberto Eco: Az irodalom néhány funkciójáról (esszé)
Az irodalom néhány funkciójáról hogy Anna Karenina öngyilkos lesz, mint ahogy az is igaz, hogy Beethoven Ötödikje c-mollban íródott (és nem F-dúrban, mint a Hatodik), és úgy kezdődik, hogy „g-g-g-esz-”. Ám bizonyos irodalmi szereplőkkel — nem mindegyikkel — megtörténik, hogy kilépnek a nekik életet adó szövegből, s az univerzum olyan tájára vándorolnak, amelyet csak igen nehezen tudunk körülhatárolni. Szövegről szövegre vándoroltak (és lényegesen eltérő adaptációkon át, könyvből filmre vagy balettbe, szóbeli hagyományból könyvbe) a mítoszok szereplői csakúgy, mint a „világi” narrációk figurái, Odüsszeusz, Jászon, Artúr vagy Parzival, Alice, Pinocchio, d’Artagnan. Namost, amikor ilyenfajta szereplőkről beszélünk, pontos partitúrára utalunk-e? Vegyük a Piroska és a farkast A két leghíresebb partitúra, a Perrault-é és a Grimm testvéreké, mélységesen különbözik. Az elsőben a kislányt felfalja a farkas, és ezzel befejeződik a történet, komoly erkölcsi reflexiókra késztetve az elővigyázatlanság kockázatairól. A másodikban megérkezik a vadász, megöli a farkast, s visszahozza az életbe a kislányt és a nagymamát. Happy end. Képzeljünk el most egy anyukát, aki elmeséli a fabulát gyermekeinek, és befejezi abban a pillanatban, amikor a farkas felfalja Piroskát. A gyerekek tiltakoznának, és követelnék az „igazi” történetet, amelyben Piroska feltámad, s nem sokra menne az anyuka, ha szigorúan hithű filológusnak nyilvánítaná magát. A gyerekek ismernek egy „igazi” történetet, amelyben Piroska valóban életre kel, és ez a történet közelebb áll a Grimm testvérek változatához, mint a Perrault-éhoz. Ugyanakkor nem esik egybe Grimmék partitúrájával, mert mellőz egy sereg apró tényt — melyek egyébként eltérőek Perrault-nál é.s Grimméknél, így például Piroska nagymamának szán? ajándékai, de e kérdésben a gyermekek készek messzemenően engedni, mert igen sematikusan ábrázolt, a hagyományban lebegő szereplővel kapcsolatosak, aki többféle partitúrában is visszatér, s ezek közt sok a szóbeli jellegű. Ily módon Piroska, d’Artagnan, Odüsszeusz vagy Bovaryné élő egyéniséggé válnak az eredeti partitúrákon kívül is, róluk azok is igaznak tartott kijelentéseket tesznek, akik sohasem olvasták az archetípusnak számító partitúrát. Még mielőtt olvastam volna az Oidipusz királyi, tudtam, hogy Oidipusz feleségül vette Jokasztét. Annak ellenére, hogy ezek a partitúrák fluktuálnak, nem ellenőrizhetetlenek: ha valaki azt mondaná, hogy Bovaryné kibékül Charles-lal és boldogan él tovább vele, a józan gondolkodású emberek rosszallását vonná magára, mintha összeesküdtek, volna Emma személyét illetően. Hol élnek a fluktuáló szerepők? Attól függ, milyen formátumú az ontológiánk, beleférnek-e a négyzetgyökök is, az etruszk nyelv is, és a Szentháromság két eszméje is: a római, miszerint (legalábbis tegnapelőttig) a Szentlélek az Atya és Fiú révén cselekszik (ex patre Filioque procedit) s a bizánci is, mely azt vallja, kizárólag az Atya által. De ennek a tartománynak a státusa igen bizonytalan és különböző súlyú entitásokat foglal magába, mert maga a konstantinápolyi pátriárka is (aki kész harcba szállni a pápával a filioque kérdésében) egyetértene a pápával (legalábbis remélem) azt illetően.
