Irodalmi Szemle, 2001
2001/5 - Márai Sándor: Kisebbségi irodalom (publicisztika)
Fried István ak”, Petőfi-imitátorok a hazafias szócsávák legtüzetesebbjeivel sem tudtak a didergő magyar léleknek egy gyufányi meleget adni. Aki nagyon benne él az írás boszorkányműhelyében, az sejti, hogy a költőt soha nem az teszi, amit mond, hanem az erő, amivel mondja. Igaz, hogy ez az erő, ha abszolút, az emberi értelem és öntudat olyan mélységeiből süvít elő, hogy lokális érdekű, s egyáltalán valamilyen „érdekű” mondanivalót nem is sodorhat. Nem hiszem, hogy tévedek, vagy bárkit is alábecsülök, ha azt hiszem, hogy ez a kisebbségi magyar irodalom, se Szlovenszkóban, se Erdélyben nem reagált az őt ért megrázkódtatásra olyan visszhanggal, hogy akár csak egy olyan, igaz, világirodalmi értékelésben is legmagasabbrangú költeményt adott volna, mint éppen a „Vén cigány”. A nagy vátesz, Ady örökének folytatója, ott sem született meg, ahol pedig atmoszférában, fogékonyságban minden inkább alkalmasabb lett volna születéséhez, mint ezekben az időkben idehaza. Talán csak eddig nem született meg, vannak közepes évjáratok, s ez az elmúlt tíz esztendő a magyar szőlő minden dombján gyenge szüret volt. Idehaza úgyszólván a készből élünk. Odaát jelentkeztek költők, írók, akik magyar nyelven, magyar lírát és irodalmat írtak kritikai fórum nélkül, lapok és könyvkiadó nélkül, úgyszólván közönség nélkül, aminek következménye volt ennek az új és lehetséges irodalomnak bizonyos rossz értelemben vett elvidékiesedése egyrészről, egy kritikátlanság, mely hosszú időn át dilettánsok tucatjait tűrte meg írónak, másrészről a tehetségesek és értékesek között, bizonyos mellé-élés és mellé-beszélés egymás szempontjai körül, fórum és lüktető, közönség visszhangjától fűtött, élő irodalmi véleménycsere hiányában bizonyos elmerevedés egymás világnézeti és művészeti meggyőződésével szemben. Ott is, mint nálunk, látszólag megtörtént az, ami igazából nálunk se történt meg: kettészakadása az irodalomnak, jobb- és baloldalra, magyar nyelven író idegen írókra és magyar nyelven író nemzeti írókra, konzervatívokra és neomagya- rokra, szociális szelleműekre és elefánttornyosokra szakadt az irodalom. Itt aztán már csak tartsunk Ignotusszal, aki azt mondta: „Irodalom pedig csak egy van: az, amit az írók írnak.” A szlovenszkói magyar irodalomnak kétfelészaka- dása kritikai szempontból teljesen közömbös. Az a fontos, amit írtak. Ha e tíz esztendő . .kisebbségi irodalmát” elemeire bontjuk, éppen a szlovenszkói magyar irodalom felmutat egy olyan jelenséget, mely az egyetemes magyar irodalom legutóbbi szakaszában feltűnő és önálló. Iparkodom megtalálni a jelenség pontos elnevezését. Ennek a kis, elszigetelt, a budapesti irodalmi börzét nem egészen jogosan megnemértéssel vádoló kisebbségi irodalomnak (mely nem is sejti s nem hiszi, hogy minden nyomorúság mellett milyen kéziratéhség van budapesti könyvkiadók és szerkesztőségek szobáiban valóságos irodalom után, akárhonnan jön s akárki írta), szóval e kisebbségi irodalomnak, s legkülönb képviselőinek legfeltűnőbb vonása bizonyos európaisodás. A szó rossz és üteme lomha, de nem tudok pontosabbat. Ezek a vidéken élő, balsorsukat gyakran hangoztató írók lélekben s tíz esztendőben közelebb kerültek ahhoz, amit európai léleknek szeretnék nevezni, aminek egyelőre csak sűrűsödő leheletét érezni, s amiben hinni, s amiért élni európai embernek talán ma egyedül érdemes, közelebb kerültek, hangjukban, magyar beállítottságukban, műveltségük
