Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - Márai Sándor: Kisebbségi irodalom (publicisztika)

Márai Sándor a kisebbségi irodalomról

csoportja nem azonosítja magát az „Új Auróra” című pozsonyi évkönyv íróinak és költőinek világnézetével, vagy, ha úgy tetszik, irodalompolitikájával, s bár megad minden tiszteletet e csoport művészi és politikai jóhiszeműségének, de ugyanegy dobogóra mégsem áll ki vele, mert az irodalom körül más hitet vall és másképpen vallja. Most aztán itt vagyunk a közepében: s aki Budapesten figyelemmel kísérte a közelmúltban azokat az irodalompolitikai véleménynyilvánításokat, mell/el a magyar írók egyik csoportja féltékenyen és izgatottan kommentálta a különösen néhány írónak nyíltan balról jobboldalra, ellenzéki oldalról hivatalos konzervatív oldalra átvonulását, a tengerszem-elmélet igazolását láthatja abban, hogy az utódállamok magyar irodalmában, e megrekedt kis tengerszemekben ugyanolyan apály-dagály játszik is, egy időben a magyar irodalmi élet hullámzásával. Nekik is van jobb- és baloldali irodalmi komplexumuk odaát, konzervatív magyar és haladó európai, szélső internacionális és szabódezsősen fajtisztító, s nekik van ezenfelül különleges kisebbségi irodalmi komplexumuk, amit úgy kell érteni, hogy az idegen fajtákhoz csatolt magyar kisebbség íróinak különös feladata az általános emberinek ápolásán túl a különlegesen kisebbségi magyar öntudat ébrentartása. Mindez van: hogy melyik mit ér, mennyire öntudatos és jóhiszemű, s értékszámban egymáshoz hogyan viszonylik, ne firtassuk most, kíséreljük meg távolabbról és egységes irodalmi szempontból nézni a kisebbségi magyar irodalmat.

Ők jól tudják, a szlovenszkói magyar írók (kikhez e sorok íróját az odatartozás örök nosztalgiája kötözi), hogy problémáikat nem lehet Erdély magyar irodalmának problémáival párhuzamosan mérni — ne essünk ismétlésekbe, s ne szajkoljuk el újra, amit ők éppen olyan jól tudnak, mint mi, hogy Erdélyben mindig élt és él az „erdélyi lélek”, míg a szlovenszkói magyar íróban nem élt, tehát nem is élhet egy speciálisan szlovenszkói magyar lélek

— ez a lélek lehetett magyar vagy nemzetközi, vagy forradalmi, vagy renegát, de semmi esetre sem lehetett szlovenszkói magyar lélek, mert ez fából vaskarika — éppen úgy nem lehetett, ahogy nincs külön bretagne-i francia, vagy toscanai olasz lélek, hanem vagy francia lélek bretagne-i tájszólással, vagy német lélek rajnai tájszólással, vagy elzászi lélek tegnap őszintén német, e pillanatban őszintén francia tájszólással — a szlovenszkói magyar írónak nem volt külön magyar nyelve, mint az erdélyinek, évszázadokon át alakult külön kisebbségi öntudata —, s ha ma van, úgy frissen tett szert reá, s egyelőre inkább zászló a kezében, mint vér a vérében és ösztön parancsa az idegeiben. Ha egy olyan izgalmasan sokrétű kultúrközösségből, mint volt a háború előtti magyar iiodaloin, egy olyan nagy s kulturális minőségben legelsőrangú magyar tömeg leszakad, mint ez a mai Szlovenszkó területén a magyarsággal történt, el lehet képzelni e fájdalmasan izgalmas élménynek olyan irodalmi visszhangját, a megrázkódott léleknek olyan megnyilatkozásait, melyek a legmagasabb irodalmi mértékkel mérve is, éppen spontanitásukban, elsőrangúan figyelemre méltók. Kritikai szempontból teljesen közönyös, hogy egy költőt a nemzeti lélek megrázkódtatása irodalompolitikailag miféle hangokra hangol: nemzete bukásán őrjöngő Vörösmarty „Vén cigány”-a a forradalmárhoz éppen olyan erővel szól, mint a múltat visszamerengő konzervatív honfibúhoz, míg ugyanakkor a nemzeti búsongás konjunktúráját elzöngicsélő, írástudó „istenfi-