Irodalmi Szemle, 2001
2001/5 - Fried István: Márai Sándor a kisebbségi irodalomról (esszé)
Fried István mércéjéül, iránymutatójául szolgáljon. Az 1938-as esztendő természetszerűleg számvetésre késztette a trianoni békeszerződés nyomán tartósan elszakított területek magyarságát általában, szellemi életét különösen. Az meg kiváltképpen hangsúlyozandónak bizonyulhatott, hogy az elszakított területeken maradt magyarság politikai-gazdasági képviseletének, nyelvhasználatának szűk térbe szőritottsága miatt az irodalomnak, az írásbeliségnek felértékelődött a szerepe, kialakultak-megformálódtak azok az emblémák és szimbólumok (Márai írásában a „tengerszem”), amelyek ennek az irodalomnak nem esztétikai-művészeti, hanem nemzetpolitikai-kisebbségvédelmi jelentőségét segítették kiemelni. Hiányosak és korlátozottak lévén a szellemi autonomitást, az érdekképviseletet biztosító intézmények, a nyelvvédelem, a hagyománytudat elmélyítése mintegy feladatává vált a szellemi élet képviselőinek, s hogy e szóhasználatnál maradjunk, például a „képviseleti” líra iránti igény (súllyal olvasói igény) aligha volt jelentéktelennek mondható. Mindez olykor (nem kevésszer) a minőségi elvvel került ellentétbe, a valóban kevés biztonsággal pontosan körülírható korszerűség-követelménnyel (is) Minek következtében egyfelől egy egyoldalúan értelmezett hagyományhoz ragaszkodás szembekerült az ifjabb nemzedékek más irányba történő tájékozódásával. A helyzettudat különféleképpen történő megítélése elmélyítette a szakadást a más-más világnézetet vallók tábora között. Az 1938-as esztendő Márai Sándor számára is sorsdöntőnek ígérkezett, a Pesti Hírlapba, és a Pesti Hírlap Vasárnapjába, majd az Új Időkbe írt városképei tanúsítják reménykedését egy bölcsebben szervezett állam megteremtődésére, ellenben a Kassai őrjárat már a kiábrándulás jeleit mutatja, az 1943-től vezetett naplók, illetőleg az ekkor megkezdett, de csak a háború után befejezett és publikált Sértődöttek című regénytrilógiája reményei végső szétfoszlását dokumentálják. Ismétlem: Zalabai Zsigmond szövegközlése fontos Márai-írással ismertet meg. A magam részéről azonban mást hangsúlyoznék: 1) A kisebbségi, így a felvidéki író hivatását kettősnek minősíti Márai: „Meg kellett menteni az idegen hatások elől a magyarságot, s ugyanakkor hozzá kellett nevelni a magyar lelket Európa szellemének új feladataihoz”. Azaz a „kisebbségi-nemzeti”-ről és az európairól szólva Márai sosem, ebben az írásában sem látott egymást kizáró tényezőket; éppen ellenkezőleg: az egyik feltételezi a másikat. Az anyanyelv, az anyanyelvi öntudat európai formái kell(ene), hogy áthassák az irodalmat (is). 2) Zalabai Zsigmond figyelmét talán elkerülte, hogy írása végén Márai Sándor egy korábban közzétett újságcikkére hivatkozik. S amit nyolc esztendő után is érvényesnek tart: a „szlovenszkói” magyar irodalom európaisága, önnön megfogalmazásában; „a Felvidék magyar szellemisége közelebb van az európai áramlatokhoz, mint az anyaország irodalma”. így volt-e, vagy sem, további elemzést igényel, legalább is a hivatkozott újságcikk újraolvasását, kontextusba helyezését, értelmezését. Egy bizonyosnak tetszik: a jelenlegi, kortárs, ha úgy tetszik, „európai”, ha másképpen fogalmazunk: „magyarországi” kritikai-elméle- ti nézetek integrálását, nevezetesen a hermeneutikáét, a dekonstrukcióét, folytassuk: a posztkolonializmusét, a feminizmusét, az újhistorizmusét és így tovább nem feltétlenül szerencsés Márai Sándorra hivatkozva kárhoztatni,
