Irodalmi Szemle, 2001

2001/5 - Gion Nándor: Kevesebb, mint három perc (elbeszélés)

Kevesebb, mint három perc

történet, csakhogy idekívánkozott egy csattanós irodalmi fordulat, mert anélkül az egész nem ér semmit. Néhány éjszakát már átkínlodtam ezzel a feladvánnyal, most is hosszasan elméláztam a papír fölött, és kissé irigykedve arra gondoltam, hogy Dominikának sokkal mozgalmasabb és érdekesebb éjszakái vannak, mint nekem. Ekkor megcsörrent a telefon. Elfelejtettem kihúzni a zsinórt a falból. Fölvettem a kagylót, egy férfi szólt bele idegen akcentussal, kellemetlen torokhangon.

— Mikháil Márún vagyok. Ezt a telefonszámot találtam a feleségem szobájában.

— Érdekes... — mondtam zavartan, bár mindjárt tudtam, hogy kivel beszélek, és azt is sejtettem, hogy miért hív az illető.

— Nem szoktam szétszórni a telefonszámomat. Tudja, én eléggé zárkózott ember vagyok...

— Maga vitte a feleségemet a Ligeti Lugasba? — kérdezte az érdes hang.

Rövid időre elhallgattam, azután visszakérdeztem.

— A felesége leánykori neve Czígel Barbara? Gézével?

Most ő hallgatott el egy pillanatra, de azután gyorsan rávágta:

— Igen. Czígel Barbara, cézével.

— Őt én vittem a szállodába. Segíteni akartam rajta.

— Sürgősen beszélnünk kell egymással.

— Azt csináljuk, éppen beszélgetünk.

— Találkoznunk kell!

Nem tetszett nekem Márún Mikháil torokhangja. A modora sem tetszett. Már szinte teljesen elfeledkeztem Lékó Jánosról, de most eszembe jutott.

— Fontos? — kérdeztem.

— Nagyon fontos és nagyon sürgős.

Igyekeztem gyorsan gondolkozni, és igyekeztem lassan válaszolni.

— Rendben van... Egy óra múlva a Lesz Vigasz sörözőben leszek... Ez egy igazán szemrevaló vendéglő. Tudja, hogy hol van?

— Megtalálom — mondta magabiztosan Márún Mikháil.

Vége szakadt a beszélgetésnek, néhányszor körbejártam a szobámban, hosszasan eltöprengtem, hogy örüljek-e vagy inkább bosszankodjak a telefonhívás miatt Arra mindenképpen jó ürügyet szolgáltatott, hogy félbeszakítsam irodalmi alkotómunkámat, ennek tehát örültem, a türelmetlen torokhangból azonban burkolt fenyegetést véltem kihallani Kinéztem az ablakon. Csöndes sétálóutca a miénk, kandeláberekkel, szökőkúttal és padokkal, sötétedés után azonban kevesen sétálgatnak errefelé, egyedül Ming jelenik meg rendszeresen, a robbantások óta éberen szemmel tartja újrafestett érdekeltségeit. Ezen az estén is ott ült az egyik pádon a szökőkút közelében. Tébláboltam még egy ideig a lakásban, elrendezgettem a papírjaimat az íróasztalon, elszívtam három cigarettát, belelapoztam az újságokba, ezúttal sem találtam egyetlen érdekes cikket sem. Aztán elindultam.

Először Minghez sétáltam, barátságosan üdvözöltem, ő barátságosan visszaköszönt, és nyájasan rám mosolygott, ahogyan az öreg kínaiak szoktak.

Azonnal a tárgyra tértem.

— Maga otthonosan mozog bizonyos körökben — mondtam némileg hízelgően. — Ezekből a körökből én jóformán születésemtől kezdve kirekesz