Irodalmi Szemle, 2001
2001/4 - TALLÓZÓ - Grendel Lajos: Szegény ember szabadsága, gazdag ember szabadsága
Szegény ember szabadsága, gazdag ember szabadsága század első felének entellektüeljei, közöttük Márai Sándor. De úgy sem, mint Sartre vagy nagy ellenlábasa, Albert Camus, akik a szabadságot elválaszthatatlannak tartották az érte való felelősségtől, illetve a szabadságot a lelkiismeret szabadságával azonosították. A kilencvenes évekre nemcsak a marxizmus halt meg, halott az egzisztencializmus is. Az a szabadság, amellyel szembetaláltuk magunkat, nem metafizikai fogalom többé, hanem olajozott gépezetként működő intézményrendszer, amely mai formáját nem utolsósorban a hatvanas évek nagy baloldali tömegmozgalmaira adott konzervatív-liberális válaszként alakította ki. A posztmodern Nyugat-Európa és Amerika érték- és intézmény- modelljét a felszabadult Kelet-Európa őszintén demokratikus politikai elitje, de a társadalom jelentős hányada is fenntartások nélkül kívánja átvenni. Kelet-Európa elmúlt tíz évének történelme arról szólt, miképpen tudunk, akár nagy áldozatok árán is, hasonulni ehhez a modellhez, amelynél jobbat senki sem tud kínálni nekünk. Fölmerül a kérdés, megvalósítható-e és mikorra ez a hasonulás, továbbá hogy érdemes-e kritikátlanul elfogadni a Nyugat által kínált portékát. Tíz év alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a megvalósítás előtt olyan akadályok is meredeznek, amelyekkel a rendszerváltoztatás kezdetén keveset foglalkoztunk. Az tíz évvel ezelőtt is világos volt, hogy térségünk gazdasági lemaradását a Nyugat mögött szerencsés esetben is csak hosszú évtizedek múlva tudjuk behozni. Az már kevésbé, hogy kinek-kinek, egyedül is, és együtt is, meg kell küzdenünk azokkal a szellemi és érzelmi beidegződöttségekkel, amelyeket az egymást váltó totalitárius diktatúrák ránk hagyományoztak, hogy újra szembe kell néznünk olyan történelmi és ideológiai atavizmusokkal, amelyektől a Nyugat már többé-kevésbé megszabadult. Eközben pedig a Nyugat tíz éve mást sem hajtogat, mint azt, hogy: legyél olyan, amilyen én vagyok, s akkor szeretni foglak, és befogadlak a mi előrehaladottabb közösségünkbe. Ennek a hatalmas történelmi kihívásnak rövid távon csak kevés kelet-európai ország lesz képes megfelelni — s ezt, ha nem beszélnek is róla, tudják a nyugatiak is. Itt állunk tehát a kissé borzas szabadságunkkal immár tíz éve, s próbálunk kezdeni vele valamit, irigykedő szemünket az EU-ra vetve, kissé lerongyolódva, de alapjában véve reménykedve, hogy a hosszan tartó koplalásnak egyszer majd meglesz a jutalma. Szabadságunk határait pedig, merem remélni, tisztábban látjuk, mint tíz évvel korábban. Szabadságunknak nem csak szűkös anyagi lehetőségeink szabnak határt. Határt szab az is, hogy valamilyen mértékben — ez alól talán csak a legifjabb nemzedék képez kivételt — mindnyájan a múltunk foglyai vagyunk. Határt szab demokratikus intézményeink felemás működése is, a korrupció burjánzása, a maffiák garázdálkodása és hellyel-közzel beépülése az államigazgatás intézményeibe. Ismerős és a médiákban meg magánbeszélgetésekben csontig lerágott témák, fölösleges lenne ragozni tovább. Van azonban a szabadságnak egy másik, ha úgy tetszik, metafizikai aspektusa is, amelyre az elmúlt évtizedben ritkán gondoltunk, s amelynek egyik tudósa és apostola éppen a félig-meddig elfeledett Jean-Paul Sartre volt. Úgy tűnik, erre az aspektusra nincs többé szükségünk. Pedig a szabadság a legmélyebbről fakadó és az egyik legősibb emberi igény, s a szabad és nyitott
