Irodalmi Szemle, 2001
2001/4 - TALLÓZÓ - Grendel Lajos: Szegény ember szabadsága, gazdag ember szabadsága
Grendel Lajos diktatúra bőrét, Sartre és az az értelmiségi attitűd, amit képviselt, már kínosan nem volt aktuális nálunk sem. Egy kevés rezonált még belőle, de nem sokáig. Václav Havelt ugyan egészen a köztársasági elnöki hivatalba repítette, hogy aztán ott a konszolidálódó hatalom technokratái annál jobban elszigeteljék. Egy másik független, baloldali kelet-európai író-értelmiségi, Konrád György a Demokratikus Charta kifulladása után visszahúzódott a magyar közéletben addig vállalt szerepéből. Azok az egykori csehszlovákiai reformkommunisták, akik 1989 után megpróbálták feltámasztani 1968 szellemét, kudarcot vallottak. A kilencvenes évek Kelet-Európában nem a független értelmiségieknek, hanem a technokratáknak és a demagógoknak kedveztek. A kommunisták bukása nyomán keletkezett légüres térbe ők nyomultak be a törtetők mindenkori cinizmusával és agresszivitásával. Rajtuk kívül ennek senki sem örül nálunk, a társadalom mégis apátiával vegyes közönnyel nyugtázta térhódításukat. Más választása ugyanis nem volt. Más választása nemigen lehetett, mert alig ismerte azt a „szabad világot”, amely negyven év alatt hatalmasat változott, s amely most kissé kényszeredetten a keblére ölelte. Hogy mi a globalizáció, milyen a posztmodern létállapot, jószerével a kilencvenes években tanulta meg. Kelet-Európa visszanyerte (vagy inkább visszakapta) a szabadságát, ám a visszakapott szabadság jellegéről nemegyszer illuzórikus elképzelései voltak. Évek sorába került, amíg sikerült kitapogatnia szabadságának méreteit és határait, és a mai napig sem sikerült igazán berendezkednie új, a korábbinál kétségtelenül tágasabb otthonában, ahová ha a régi és kopott bútorait költözteti be, csak még szánandóbbnak látja szegénységét. Azt is nehezen tudja feldolgozni magában, hogy a gyűlölt és megvetett régi rezsim főként a globalizáció fokozódó nyomása alatt roppant össze, s csupán másodsorban e rendszer alattvalóinak tömeges akaratából. (Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy a frusztráció amiatt, hogy a szabadságát inkább kapta, mint kiharcolta, nyilván nem véletlenül vált ki a lakosság nem kis részében globalizációellenes indulatokat.) 1989-ben Kelet-Európa egy minden korábbinál rendezettebb, jobban szervezett és a belső konfliktusait kanalizálni képes Nyugat-Európával találkozott. Olyan Európával, amilyenről sokáig csak álmodhatott, amilyenről sokáig ezután is csak álmodni fog, s amely talán csak innen, Kelet-Európából, a pokol tornácáról nézve látszik eszményinek. Ráébredtünk, hogy szabadok vagyunk, s tíz éve próbálgatjuk az ölünkbe hullott szabadságot tartalommal megtölteni. Márai Sándor írja a Föld, föld!., című regényének utolsó bekezdésében: „Az éjszaka csendes volt. A vonat zajtalanul indult. Néhány pillanat múltán elhagytuk a hidat, a csillagos éjszakában utaztunk tovább, egy világ felé, ahol nem várt senki. Ebben a pillanatban — életemben először — csakugyan félelmet éreztem. Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem.” Márai, aki ezen az éjszakán, 1948 augusztusában örökre elhagyta a szovjet megszállás alatt sínylődő Magyarországot, rádöbbent arra, hogy szabadnak lenni olykor azt is jelentheti: egyedül lenni, s hogy szabadnak lenni voltaképpen félelmetes állapot. Mi 1989/90-ben, újjászületésünk mámorában és eufóriájában nem találtuk félelmetes dolognak a szabadságot, mert nem úgy gondolkodtunk róla, mint a
