Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - ÉRDÉLYI ZSUZSA KÖSZÖNTÉSE - Fried István: Univerzalitás és egyediség
Fried István ’Nos Hunnu’ kitétel nem elegendő az utóbbi kétségbevonhatatlan igazolására, a születési hely vélt horvát nyelvisége sem az előbbi vitathatatlan bizonyítására); de így lesz Bél Mátyás („magnum Hungáriáé decus”) egy nem egészen világos szláv/szlovák nemzeteszme képviselője a magyar nemességére büszke Kollár Ádám Ferenccel együtt (a szlovák könyvekben: Adam Frantisek Kollár), nem számolva azzal, hogy a nemzetmeghatározások, a nemzethez tartozások kritériumai a századokon keresztül igencsak átalakultak, nem egyszerűen mósodultak, hanem leglényegesebb tartalmi jegyeiket tekintve íródtak át: minek következtében egyáltalában nem mindegy, hogy az azonos kormányzás alá sorolódás és a terület egysége, netán az egy és ugyanazon nemességhez tartozás, avagy az azonos nyelvet beszélők összessége szerint határozódik meg a nemzetbe tagolódás. Kiváltképpen számottevő eltérés jellemzi a nyelvi nacionalizmus előtti és utáni korszakot, jóllehet ez pontos évszámokkal nem választható szét, előzmények és későbbi fejlemények módosító tényezőkként erősen számba veendők. Ahol azonban számottevő teljesítményekkel reprezentálódott a szellemi kölcsönhatások, a többkulturáltság, a szövegek, dallamok, szokások, nyelvi megnyilatkozások stb. egymást feltételező lényege, az a folklór(kutatás) volt, a népköltészet úgynevezett fölfedezésének pillanatától, az irodalmi gondolkodásban pedig a goethei világirodalomeszme befogadásától kezdve. Ide kapcsolható az univerzalitás- és az egyediségidea egymásra hatásának korai története, amelynek kései feltárulását részben (vagy egészében?) akadályozni látszott a nemzeti önelvűség hipertrófiája: a vélt (vagy valós?) elsőbbség problémájának presztízsszempontként kezelése, az átadás fölértékelése a recepciós aktivitással szemben a szlovák—magyar, román—magyar és más viszonylatokban oktalan feszültségekhez vezetett. Ugyanis egyfelől föl sem vetődött a folklorisztikai alkotások teremtőségének, nyelvek-kultúrák között vándorlásának kérdése, amely szinte lehetetlenné teszi az elsőbbség megnyugtató megállapítását, hiszen létezhet egy olyan közös forrás, egy „ősszöveg”, amely „eredeti” formájában őrzi azt, ami az átadások és befogadások „dialektikája” során létrehozta a maga változatait. Másfelől tudo- mányelméletileg kanonizálta a későbbi német Délkelet-Európa-kutatás kedvelt, bár „kulturális imperializmusról” tanúskodó tézisét, a „kultúrlejtő” elméletét, miszerint a fejlettebbnek, differenciáltnak vélt művelődésekből lejt az út — Európában — mind inkább Keletre, azaz ott lelhetők azok a kultúrák, amelyek szinte készen veszik át a másutt keletkezett szellemi javakat; megfordítva is „működik” a nagy nemzeti elbeszélés: a nemzeti kultúra teljesen autochton voltát tételezi, amely szinte kontextusát mellőzve alakult, „fejlődött”, önerőből építkezett. Mindkét esetben problémát jelent a latin nyelvű írásbeliség besorolása a nemzeti művelődésbe, hiszen a latin nyelvűség (nyelvileg) az antik Róma hagyatéka, ideológiailag leginkább az egyház „nyelve”, amelynek természetszerűleg nem csupán a valláson és a vallási műfajokon belül van/lesz jelentősége, nem kizárlag az iskolatörténetben mellőzhetetlen, hanem mintegy közvetítő szerepet játszik antik toposzok, emblémák, mitologémák, szimbólumok, általában költői képi hagyományok és a maga eszmeiségéhez terminológiát szervező anyanyelvi irodalmak között; például a nemzettől, a nemzeti
