Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - ÉRDÉLYI ZSUZSA KÖSZÖNTÉSE - Fried István: Univerzalitás és egyediség
Univerzalitás és egyediség érzéstől elfajzott fiák toposza Horatiusig vezethető vissza, de élt vele a magyarországi latin költészet is a XVIII. században, majd pedig Berzsenyi Dániel magyarul és Ján Kollár szlovákul (illetőleg a szlovákok bibliai cseh nyelvén). A latin nyelvű univerzalitás európai, közép-európai párbeszédet tett lehetővé, mint azt nem pusztán Janus Pannonius költészete, hanem a Sodalitas Litteraria Danubiana is igazolja: a szó XIX. századi értelmében vett „nemzeti hovatartozás” nem hangsúlyos tényezője a tervezett „tudós köztársaság’-nak, éppen a regionális szövetkezés tanúsítja, hogy az országhatárok (amúgy is gyakran változtak jó darabig), a születés helyének (olykor) ellenében, (máskor) azt „mitologizálva- vagy átpoétizálva a rokon gondolkodás, a költőiretorikai elvek kölcsönössége, valamint a régiópolitikára vonatkozó hasonló eszmeiség különféle népek tudós-költő fiainak összefogásával építi meg a humanista elkötelezettség vállalható rendszerét. Ennek univerzalitása, amelyet nem csupán a latin nyelviség erősít, nem zárja ki azt, amit egyediségnek, lokalitásnak, akár a „hely szellemé”-nek mondhatunk. így Janus Pannoniusnak nemcsak Mátyás király politikája érdekében kifejtett „költői” tevékenysége utal egy közelebbi „kontextus” figyelmen kívül aligha hagyható létezésére, hanem lírájának a magyarországi (helyi) vonatkozásokat a személyesség hitelességével a költészetbe vonó rétege is, amely részint a római elégiaköltők „vallomásos’-elégikus tónusát „időszerűsítő”, részint megteremti a kapcsolatot az antik és önnön kora között. Igaz, Janus Pannonius az európai latin nyelvű lírától messze nem elzártan-függetlenül alkotott, talán még az is elmondható, hogy a műfaji kereteket készen kapta, mint ahogy poétikája is színvonalas alkalmazása volt a korszak irodalmi rendszerének. Ám éppen e személyesség, amely természetesen nem tévesztendő össze a későbbi korok, például az érzékenység vagy a romantika periódusa szubjektív világteremtésével, más szóval az egyediség, modern terminussal élve: a „mondottak hogyan”-ja távolítja el az epigonizmustól, a készen kapott minták kritikátlan követésétől. Amiként egyedisége áttetszik a többnyire allegorikus-példázatos előadáson, az nem csupán Ovidiustól, hanem jórészt kortársaitól is megkülönbözteti. Legalábbis olyan mértékben, hogy róla szólva nyelvi univerzalitás és poétikai egyediség egymásba játszódásáról lehet beszélni. Szinte a minap, 2000-ben látott napvilágot Lukács István roppant érdekessé- gű fölfedezése, egy Dramatizált kaj-horvát Mária-siralom Erdélyből. Hogy a horvát nyelvjárások, illetőleg a standardizált nyelvek közül a kaj-horvát áll a legközelebb a magyarhoz, az ezen a nyelven átörökített írásbeliség számos darabja valójában magyarból készült (többnyire szabad, a helyhez alkalmazott, olykor esztétikailag differenciáltabb) fordítás, a kutatásból eddig is ismeretes volt, ugyancsak a jövevényszavak számában dokumentálódó nyelvi-terminológiai kapcsolat (a Tripartitum korai kaj-horvát fordítása legyen erre példa). Ám a kaj-horvát nyelvterület meglehetősen messze esik Erdélytől, így a Csíksom- lyón fölbukkant 1626-os mű életútja bravúros nyomozómunkát igényelt. Ami azonban rendkívül fontosnak tetszik, hogy nem elszigetelt vállalkozás a szóban forgó „dramatizált Mária-siralom”, hanem mind hazai-nyelvi, mind szélesebb háttérrel rendelkezik, egyfelől a kaj-horvát írásbeliség histórikumába illeszkedik, másfelől a planctusok európai rendjébe, „műfajilag a vallásos
