Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Duba Gyula Barabásra. Az éjszakába néz, figyeli, ahogy belevesznek szürke ködökbe. Nem láthatja, ahogy azok hárman kiválnak az átjáró homályából és Gondterhelt mellé lépnek. Megfogják ketten a karját és a vezér azt mondja: — Gyere velünk, haver, nyugodt helyen megbeszélünk néhány kérdést! A nő nem téged választott, peched van, haver, veru smolu más... Néhányan állnak a másik megállónál, nézik, ahogy átviszik őt a síneken. Ittas társukat viszik a fickók, gondolhatják. Gondterhelt agya néhány pillanatra kitisztul, megérzi, hogy valamilyen sosem volt helyzet állt elő. Tudat alatt talán mindig számolt ilyen helyzettel, mert nem volt ez számára egészen idegen, csak áttekinthetetlen és furcsán félelmetes. Mint amikor képtelenek vagyunk tudomásul venni, mi történik velünk! Nem félelmet érzett, hanem tehetetlenséget és érthetetlen csodálkozást: de hát mi történik velem? S a következő pillanatban érzi, ennek így kell lenni biztosan! Ez ellen semmit nem tehet. Ha kiáltana, nem hallanák! Legjobb, ha hallgat. Nem tudja, mi következik, bármi megtörténhet, a legelképzelhetetlenebb helyzet is előállhat, ő semmit nem tehet ellene. Várnia kell, míg a helyzet megvilágosodik. Nem ő az események ura. Ezért nem ellenkezik, engedi vezettetni magát. Mit is tehetne, segítségért kiáltana, de hiszen az szégyenletes! Tovább a megállótól egy alacsony ház homályos kapuján át sötét udvarra vezetik. Egészen hátra, ahol még sűrűbb a sötétség. Váratlan gondolattöredék villan fel előtte, agyában szikraként, igen... ezen az udvaron nyílik a lila akác...! A vezér ütötte meg először. A tenyere élével a tarkójára ütött, ahogy a háziasszony kemény tenyere élével megöli a házinyulat. Hatalmas villanást látott s olyan dörrenést hallott, mint amikor bomba robban, az egész város meghallotta talán, villant át agyán, biztosan hallja a város... s mintha minden ereje elszállna. Nem veszíti el az eszméletét. S mintha újra döndülne óriási robbanás, hallod, város, nyöszörgi szinte hangtalanul. Majd a zömök vágja gyomron, ököllel, teljes erővel, hogy összegörnyedt. S akkor a harmadik, a legfiatalabb, akinek már előtte is rángott a keze, állón ütötte, hogy hátracsuk- lott a feje. Még mindig eszméletén van, felismerhetetlen látomások és kavargó lázálmok rohannak körülötte, fájdalmat nem érez Amikor elengedik, rázuhan a lila akác gyökérzetére, a csúnya dudorokra és vaskos görcsökre az udvar aszfaltjában, a púpos domborulatok gömbölyű élére esik. Gondterhelt azonban nem érzi a gyökerek halmait, rángatózva hever a nyirkos betonon, s azok néhányszor belerúgnak, különösen a legfiatalabb serénykedik, vesén rugdossa Gondterheltet. Hangtalanul történik, a rendtagok némán dolgoznak, a város nem hallja a nagy robbanást. — Elég... — mondja aztán a vezér —, a fickó megpuhult...! A góré aszonta, beszéljünk vele, de ki ne nyuvasszuk...! Magára hagyták. Nyugodtan kiballagnak az udvarból, kezüket dörzsölik, ujjaikat ropogtatják. A belváros felé veszik útjukat. Hajnalban megtalálták, szürkült az ég. Néhány bordája eltört Gondterheltnek, vért is veszített, de élt.
