Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Téli áradás aranykeresztet hordott. — A góré azt mondta, hogy bármelyik lehet... akivel elmegy a nő, oltári szerencséje van, a másikkal majd foglalkozunk...! — Mindkettőt megkérdezném, milyen bikkfanyelven beszélnek, talán taljánul...? — A másik zömök kopasz ujjait ropogtatva elégedetlenkedik. — Kinyílik a bicsak a zsebemben, ha hallom őket... — Most nem... — így döntött a vezér, nem bosszúsan, inkább higgadtan, bölcsen, annyit kell tenni, amennyit kell, hogy a góré elégedett legyen. — Nem rontjuk el a nő örömét! Ilyen esetben egy úriember nagyvonalú... egész jó bőr! Ennyi engedményt úriember megtehet... A harmadik, a legfiatalabbnak látszik, kiskorú még, nem szól. A várakozástól csillog a szeme. Belemerül a várakozásba, néha megmozdul a karja, megrándul a keze, mintha ütne éppen. Barabásék megjelennek a Vincellér ajtajában és azok hárman beljebb mennek az átjáró alá. Körben állnak, hogy ne lássák az arcukat. Liza Gondterheltbe karol, vezeti és kedveskedik vele, Gondterhelt meg-megbotlik, bár megállna a lábán. Ám Liza tartja, nem engedi, anyáskodik. Barabás az oldalukon megy, mintha nem hozzájuk tartozna, kissé távolabb, rájuk bízza, mit tesznek. — Liza... Lizácska... — motyog Gondterhelt, imbolyogva kéri a lányt —, ma ne menj vele, ahogy megbeszéltük... ma én kísérlek haza, ugye te is így akarod?... Ahhoz a megállóhoz vinné, ahonnan a városközpont felé indulnak a villamosok, vinné magával. Liza azonban szelíden ellenkezik, nem szól, némán vezeti őt a másik oldalra, át a síneken, az átjáró elé, ahonnan a külvárosokba tartanak a villamosok. — Miért Barabással... miért mindig vele?... — elégedetlenkedik játékosan, gunyorosan évődve, bár komolyan gondolja s ezt a másik kettő is tudja —, miért ragadsz rá annyira, talán ő isten...?! A teremtő. Barabás a teremtő... ez jó, de hamis... miszti... fikáció... — szótagolja. — Olyasféle... — Lizá helyett Barabás válaszol hidegen. — Te Krisztus... de én isten lehetek... legjobb, ha most egyenesen hazamégy, túl sokat ittál... — Mit tudod te... — mondja dacosan —, te ezt nem tudhatod... Liza az átjáróban megpillantotta a rendtagokat. A másik kettő nem látja őket. A lány megborzongott. Haza kellene kísérnünk, mondja habozva. Szükségtelen, morog Barabás, nem téved el... rossz pénz nem vész el, Liza! Úgy beszél róla, mintha Gondterhelt nem lenne jelen. Ez Barabás bosszúja, már nem számít, bár még itt van velük! Rossz pénz nem vész el, mondja még egyszer. A Hordó táján feltűnik a közeledő villamos, simán, szinte zajtalanul úszik feléjük a néptelen utcán. Megáll előttük, ajtajai nyikorogva kicsapódnak, és Liza szájon csókolja Gondterheltet. Halkan a fülébe súgja. — Menj haza, drágám... aludd ki magad! — Liza... — könyörög síró hangon —, Lizácska, kedves... ó, te szajha... te kőszívű szajha... te hitetlen kis lotyó... Barabás megveregeti a vállát, felszállnak Lizával, csattanva záródnak az ajtók. Üres a villamos, Barabás maga elé mered, Liza hosszan kinéz és visszaint, néhány másodperc múlva az Erzsébet söröző mellett robognak, a lány nem néz
