Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Duba Gyula menetét. De hol? Várod tőlem, hogy addig járom az utcát, míg meglátok közülük valakit? S akkor megrohanom... elvtársúr, micsoda lenne az a Pannon Kikelet? Mi fán terem? De hát hol vannak, Barabás?, ez itt a kérdés. Mondj egyet és én elmegyek hozzá, és megkérdezem, ha tudja, kik állnak a tőkepénzes Kft. mögött! Kiderítem, akár nyugati tőke, akár deblokáció, hazai magántőke, segítek én! De nevet mondj, Barabás, egyetlen nevet, ahol elkezdhetem... Közben úgy nézi Barabást, mintha nem ismerné, ki ez a fontoskodó fickó?, alkalmi látogató egy más világból, valamit akar tőlem, de oly nehéz megérteni! Mi lehetne fontosabb, ha én mellette vagyok? Szórakozottan, mintegy öntudatlanul iszik közben, gyakran emeli poharát s már nem is koccint velünk. A tekintete egyre élénkebb és mozdulatai szertelenek. Keze kapocsként tartja az enyémet, magában talán nevet rajtam, a markomban vagy, Liza! Már soha nem engedlek el. Magad hívtál, Barabás csak kulissza, álnok fedőakció, alkalom, hogy hívhass, te akartál találkozni velem! Hívtál s én itt vagyok. Néha megérint a kövirózsa szerény illata. Jól érzem magam. — Nevet mondjak? — Barabás töprengve néz, mintha gondolkodna, bár tudom, a válasz már készen van, hiszen megbeszéltük. — Azt mondom: Kazimír! Kazimír a Központból... Ma a Közjóléti Bank igazgatóhelyettese. Nagy befolyása van és a keze messzire ér... Kazimír keze messze ér! — mintha szavalná, s közben rábeszélően mosolyog, ritka eset, hogy Barabás ilyen helyzetben tréfál. — Beszélj Kazimírral, Gondterhelt! — Éppen Kazimír..? — Őszintén elámul, akár ha most kapcsolódna érdemben a beszélgetésbe, egy pillanatra felvillanyozza a váratlan kíváncsiság. — Éppen a bugyuta Kazimír? Akit magamban csak úgy hívtam, seggfej?! Összes felettesem közül a legkorlátoltabb. Hogy bankvezér lenne? Miket beszélsz, Barabás? Aztán Kazimír sosem kedvelt, mindenről többet tudtam, mint ő, s ez bőszítette. Néha dadogott az idegességtől, mikor beszélgettünk s ő utasításokat próbált adni, belezavarodott önmagába. Én pedig a végén nyíltan az arcába vigyorogtam, a pofájába röhögtem. Értem, Kazimír... bájologtam s közben nem értettem semmit, mert ő sem mondott semmit, s ezt mindketten tudtuk! — Vigyorogtam, s őt a guta kerülgette, jó arcot vágott, érezte korlátait, de legszívesebben kitekerte volna a nyakam... féltette a helyét Kazimír... — Annál jobb... — Barabás egészen felvidult —, éppen azért... Beszélned kell vele! Könnyen a sarokba szoríthatod. Ilyen ember megrémül, ha a múltjáról beszélnek, fűt-fát megígér. Szorongasd meg Kazimírt és vedd rá, hogy nézzen utána a Pannon Kikeletnek! Lennék csak a helyedben, jól megropogtatnám az „elvtársat”, a tyúkszemére lépnék. Még amit nem kérek, azt is megtenné az igazgatóhelyettes úr! Megtennéd, gondoltam én akkor, Gondterhelt nem biztos, hogy megteszi, ő más. Gondterhelt nem te vagy, Barabás! A bejárat irányából, a lépcsők felől a mélyből vad hangzavar hallatszik. Egyszerre csapott fel, csúnya szitkok és nagy kiabálás, majd szinte állati, hosszú üvöltés és éles női sikoly, verekedés tört ki odalenn. Barabás idegenkedve figyel, láthatóan kelletlenül. Gondterhelt azonban mintha felszabadult volna, nyomasztó teher alól menekülne, szinte felvidul. Megértően elmosolyodik és
