Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Téli áradás cinkosan rám kacsint: öli egymást a nép, mondja, gondtalan és szabad emberek szorongatják egymás torkát! Nem szeretem a gondokat, Barabás! Volt belőle elég. Ma azonban egy gonddal kevesebbel megyünk haza innen! Választanod kell, Liza, igazából döntened! Két tisztes férfiú közül választasz ma, vagy én, vagy Barabás?! Középút nincs, se döntetlen, ma egyikünk elbukik. S az nem én leszek... — Kihívóan nézi Barabást s fogja a kezem. Nyugodt marad, de bosszús, látom rajta. Erős az önfegyelme, Barabás ereje önfegyelmében rejlik, mint Achillesé a sarkában. — Ismét ott táncolsz., a borotvaélen... — mondja komoran s a fejét ingatja —, meg sem egyeztünk, s már berúgtál! Uramisten, Gondterhelt, mennyit veszítesz az értékedből, ha leiszod magad! Súlytalanná válsz, kibírhatatlan leszel... Szélesen, éreztem, hogy kissé erőltetetten felnevetett, a nyakamba csókolt és énekelni kezdett. Borba mártott Gondterhelt, kis angyalom... A súlyából annyit veszít, kis angyalom... Amennyi az általa, elfogyasztott bor súlya, kis angyalom... Gratulálok, komám, új archimedesi törvényt kreáltál... Kedvesen mulatságos és szánalmas ugyanakkor. Arca csupa mozgás, arcizmai viháncolnak, nevetünk Barabással, de nem örülünk. Barabás dühös magában, én inkább szomorú vagyok. Furcsa szomorúságot érzek, mint amikor valami meghatározhatatlan szépség elmúlik, s tudom, hogy én is tehetek róla. Bűntudatot érzek miatta. Állandóan Gondterheltet figyelem. A borotvaél! Villanásnyi idő alatt változik, szinte pillanatok alatt berúgott. Kedves és játékos marad, nem visszataszító, könnyűnek tűnik, mintha szállna, repülne, ilyenkor szeretkeznék vele s talán boldogok lennénk. Része az életemnek, sokkal közelebbi, mint Barabás, más érzésmezők tájain jártunk együtt. De tudom, hogy nemsokára más lesz, drasztikusan egészen más, s akkor már nem vonz majd, hanem taszít. Aztán még rosszabb lesz, elindul egy másik világ felé, lázai és önkívületei felé, akarattalan önfeladása undorító csapdája irányába, s már nincs számára megállás... De még kedves nekem, bár így maradna... — Bizony ma velem jössz, Lizácska... nem a csúnya és hatalmas Barabással! Ma éjszaka együtt maradunk és kész...! Immár nem halogathatod a választást, egzisztencialista értelemben sem... túl sokáig haboztál. Tudom, válogattál, gyönyörű vagy, megteheted, de... elég! Ma én kísérem haza Lizát — mondja kihívóan Barabásnak —, mondjál le róla nagyember..! Barabás meglátta őket, de Gondterhelt nem néz feléjük, nekem elszorul a szívem. A lépcsőkön a Kopasz Rendek három tagja jön fel, megállnak és szétnéznek, egy pillanatra alaposan megbámulnak bennünket, majd a bejárat mellett egy asztalhoz ülnek. Már nem törődnek velünk. Kicsiny üvegkorsóban fél liter bort tesz elébük a pincér s három poharat. Gyufásdobozj-átékba kezdenek. Az asztal szélén élére állítják a gyufaskatulyát és a levegőbe pöckölik, s várják, hogy ismét az élére essen. Primitív játék, unatkozva játsszák, egyre pöckölik a dobozt. Egészen belemerülnek, nem beszélnek közben, feszült kőarccal játszanak. Tagbaszakadt fickók, félelmetesek. A gyenge fényben kékesen csillog kopasz fejük. Gyermeteg játékuk nincs összhangban durva külsejükkel, veszedelmes gyerekek. A papírskatulya csattogása zavaró,
