Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Téli áradás szükség rá, hogy udvarolj... a szokásos dörgést hagyd későbbre, ha már eleget ittál..! — Megértettem, képviselő úr... — a hangjában gúnyt érzek s nem engedi el a kezem, dacos eltökéltséget is érzek a hangjában, melynek a célját nem ismerem. — Teregessük hát a szennyest, Barabás, lássuk az iszonyatos, hősies gondokat..! Hát ismét tombol a vihar a biliben? Barabás egy palack bort rendel a pincértől, három decis pohárral modori rizlingszilvánit. — Értelmes ember decis pohárból iszik — mondja szárazon, Gondterhelt kétdecis poharát tüntetően a szomszéd asztalra teszi. — Az igen... — helyesel kötekedő mosollyal —, de hát ki közülünk a rendes ember... manapság ki a rendes ember, Barabás?! Úriembert mondhattál volna, úgy hitelesebb... — Mintha lehiggadt volna, békésen koccint velünk. — Egészségünkre, Liza... Barabás egészségére is..! — Hagyd abba a kötekedést... — mondja higgadtan Barabás —, különben nem megyünk semmire... Komoly dolgokról lesz szó, segíthetnél, ha tudsz. Segítened kell, Gondterhelt... Nehezen igazodom el rajta, még mindig rejtély számomra, pedig annyira ismerem. Szinte érzem vágyakozó tekintete erejét s ugyanakkor a visszafogottságát, legszívesebben rám rontana, de valami fékezi végzetesen. Nehéz kettősség lehet, hogy viseli el? Egyedül a keze határozott, szinte merész, nem engedi az enyémet, simogatóan szorongatja, ami ellentmondásnak tűnhet fel, ám a szorítása valóban simogató, pontosan jellemzi, hogyan tartja a kezem. Közben Barabást hallgatja, a privatizáció titkait és a Pannon Kikeletet, látható beleéléssel, ám tudom, hogy közben egyedül rám figyel. S ez jó, olyan nagyon jó érzés. Be kell vallanom magamnak, hogy egészében kedvelem őt, gyakran vonz, máskor valami taszít tőle. Valami visszatart, hogy egyértelműen gondoljak rá. Szívesen beszélek vele, ha határozottabb lenne, talán megkaphatna, nem tudom! Bizonyára a pillanattól függne, a körülményeken múlhatna, ha erre gondolok, közelebb érzem magamhoz, mint Barabást. Barabásból hideg erő árad, belőle meleg gyöngédség. Igen, a helyzeten múlna, hogy az övé legyek, egészében nem kizárható. De hát ő... a fontos pillanatokban, a döntő helyzetekben megtorpan vagy berúg! Aztán elfelejti, mit akar. Én pedig sajnálom, bár előbb még kívántam, egészen másképp hat rám. Gyereknek látom olyankor, nem férfinek! Most még férfi, vonz egész lényével, ahogy hallgatja Barabást s közben időnként megszorítja a kezem. — Mit hallok, Barabás, hogy keressem meg valamelyik régi ismerősöm? Letűnt árnyakkal keresek kapcsolatot? De hát ők elmúltak... aztán te tudod, Barabás, hogy én igazából soha nem tartoztam közéjük. Tengtem-lengtem közöttük, mint a hasznos árnyék, látszatra úgy tesz, mint ők, s közben a lelke messze jár. — Jól megnézi Barabást, mintha először látná azon a napon. — De hát kit keressek meg, komám?! Mind eltűntek a szemem elől az egykori nagyemberek! Szétrajzottak a központi osztályvezetők, a minisztériumi előadók, főigazgatók, hol vannak már a régi papalások, Barabás? Tavalyi hó... te is tudod. Valahol meglehetnek. Hallottam, hogy egyik-másik vállalkozó lett, privatizált, sokan közülük ma is jó helyeken ülnek, befolyásolják a dolgok
