Irodalmi Szemle, 2001
2001/3 - GYÜRE LAJOS HETVENÉVES - Vida Gergely: Babits Mihály: A világosság udvara (tanulmány)
Vida Gergely is csak egy krampusznyelv, amivel a gyermeket ijesztgették szülei, ha rossz fát tett a tűzre, mondjuk a fiókokban kutatott, ráadásul a nyelv a forgácsbélre hasonlít. De azért van mégis valami: hogy saját tevékenységét ironikusan képes felfogni, s ez jogosítja fel, hogy megalkossa saját trópusait, és a műalkotást kihúzandó fióknak mondja. Nem ilyen fiók-e A világosság udvara, amelynek szűz összevisszasága szinte soronként ejti kétségbe az olvasót, s az utcakölykök, a kóbor eb, s azok, akik ástak, méricskéltek, póznát vertek, a házmesterné, a cseléd, az asszony, a céda, a család, az üvegnyak, toll, a szemét nem maguk fogságában-fonákságában mutatkoznak-e meg? /A narrátor három szava/ A narrátor háromszor szól kifelé a versből. Mindháromszor másképpen szól, tehát mást szól. Először rétorként szól, aki a dolgokat akarja megismertetni velünk. Szavai nagy erővel hatnak, sűrűn záporoznak ránk. Ajánlatát egyelőre elfogadjuk, megpróbáljuk megismerni azt a rút helyet, amit vakudvarnak is neveznek. Másodszor játékosként szól (a 3- strófa végén). A saját tevékenységére hívja fel a figyelmet: 5 nevezték német szóval, mely be sem megy /versembe: Világosság Udvarának. Már nem (csak) megismer, hanem verset ír, játszik. A Lichthof miért nem megy a versébe? Talán mert hétköznapi, közkeletű, idegen. De hát maga a bevezető félmondat: be sem megy nem elég hétköznapi, vagy az új háznak /még szűziesen fehér homloka nem elég elcsépelt; s a Lucus a non lucendo pedig ott van nem magyar nyelvűnek. A játék éppen abban rejlik, hogy itt megint van két rivális válaszunk: az első a komoly válasz: a narrátor egyszerűen ki akarta végre mondani: Világosság Udvara, amit a cím óta nem tett, amit azóta csak körülírt, még azzal is, hogy bérházak fonákja, rá akarta a figyelmet fordítani, ezért is írta nagy kezdőbetűvel. Ez már rég nem a Lichthof vagy a világítóudvar, de hát talán soha nem is volt az, de volt(van), hogy úgy tűnt(tűnik). A másik válasz banálisnak tűnhet, de helytelennek talán mégsem: egyszerűen nem jött volna ki a sor ritmusa, csorbát pedig nem szenvedhet a vers - kikerülhető így a játékrontás vádja. A szöveg ezen a fontos ponton (talán nem véletlen esik a szöveg közepére) saját létmódjával szembesülve beszél. Harmadszor értelmezőként szól. Az utolsó strófa a legrövidebb, pusztán hat sor. Az előzőktől azonban nem ez választja el, hanem - elnézést a patetikus kifejezésért - egy nagy lélegzet. A narrátor végigpásztáz még egyszer a szövegén, és felteszi kérdéseit, most olvasó és író is egyben. Kérdez, mást nem is tehet. /Mi van benne?/ Minthogy bármely szöveg úgy jelenik meg számunkra, mint retorikailag szervezett egység, sajátos telítettségre tesznek szert azok az elemek, amelyek éppen azt jelzik, hogy szöveg áll előttünk, így a kezdet és vég kategóriája.44 Most az a dolgunk, hogy a vizsgált vers utolsó strófájának a fentit jóval meghaladó telítettségéről beszéljünk. Ugyanis az első és utolsó sorba felsorakoztatott, szinte halmozásként ható kérdések úgy tűnhetnek fel, mintha a vers egészének értelmezéséhez adnának kulcsot, metaforikusán szólva: mintha a szöveg arra a helyre érkezett volna meg, ahonnan beláthatók
