Irodalmi Szemle, 2001
2001/3 - GYÜRE LAJOS HETVENÉVES - Vida Gergely: Babits Mihály: A világosság udvara (tanulmány)
Babits Mihály: A világosság udvara Ami számunkra fontos: Babits nem adott semmiféle utasítást arra, hogy szövegeire nézve az ő elméleti belátásai alapján járjunk el. Vagyis (ellentmondva önmagunknak), talán mégis: éppen ezáltal. (Egyébként maga Babits is vigyáz erre, mikor Arany versét nem Arany nézetei alapján érti.) /Ismeritek a bérházak fonákját? / írásunk, hogy a kijelölt úton haladhasson, egy retorikai fogással éltünk most: a Babits-szöveg legelején a 9 soros kérdömondat végéről a kérdőjelet felcsempésztük logikai helyére, a főmondat- végre Ismeritek a bérházak fonákját? Babits szövegében a kérdés veszít kérdező erejéből, hiszen a sűrítő leírásban vész el, úgy, ahogy azt már megmutattuk, a szöveget olyan diktátumként akarja elfogadtatni, amely minduntalan az érzéki szférába vonja figyelmünket. A kérdés így látszólagos, álkérdés, a válasz: igen, majd a vers megismertet minket a még ismeretlennel. Ezt az előzetes feltevésünket igazolja a narrátornak az a retorikai stratégiája, hogy a (látszólagos) kérdést még kétszer megismétli, majd a végén felkiáltással nyomatékosítja. Danto írja, hogy a retorika célja egy olyan attitűd létrehozása, amely a tárgyat egy adott megvilágításban láttatja33. A kérdőjel pozíciójának logikai helyretételével azonban az eddig leírt retorikai mechanizmus a félrevezetés retorikájának tűnhet, ebben az (új) artikulációban a kérdés kérdésként lesz jelen, így, mivel kérdés, egyelőre bizonytalanul állunk előtte. Egyelőre azt láthattuk, hogy (Babits kedvenc metaforájával élve) a szőnyeg (vagyis az alkotás) több szálát kínálja fel olvasásra, amelyek hol összefutnak, hol különválnak, — de már átvéve egymás színét, hol másik sorba kúsznak: de magukra vonják minduntalan a figyelmet: itt vagyunk, így vagyunk. Magáról a szőnyegről meg már szinte semmit se tudunk — saját létén kívül. (De ez nem semmi! — ahogyan azt Heidegger mondaná.) Most ezt kérdezzük: milyen, ill. melyik megvilágításban látjuk a tárgyat? Ereztünk eddig kísértést arra, hogy a verset első meggondolásra a valóság meglehetősen hű tükrözéseként olvassuk. De már ekkor láthattuk, hogy mindig egy másik alakzatba csúszunk át. A következő szálat mint szimbolikust értelmeztük. Mivel a szimbólum olyan alakzat, amely az érzéki jelenségből az eszmei felé haladva egyre mélyíti a jelentést, de az egységét és egyértelműségét az érzéki tárgyhoz kötöttsége biztosítja, attól nem lévén képes elszakadni, végső soron nem jut túl a látás kéznél levő fogalmán. Most pedig, mikor a kezdő kérdés önmaga másként olvasására hívja föl a figyelmet, kénytelenek vagyunk értelmezői attitűdünk elbizonytalanított voltát tudomásul venni, és elismerni, hogy a retorika radikálisan felfüggeszti a logikát (nyelvi szinten: a grammatikát — V.G.), és a referenciális aberrációk örvénylő lehetőségeit tárja fePEzt kell megvilágítanunk most; egyelőre a kezdet költői kérdésénél maradva. Paul de Mán a szónoki kérdésről írja, hogy mi még csak meg sem tudjuk ítélni mondatának grammatikájából, hogy valóban tudni akarja-e (amit kérdez — V.G.), vagy csak azt mondja, nem is szükséges, hogy megpróbáljuk kitalálni'85, Belátható, hogy a mondat első fele a kérdés szó szerint való értelmezésére, a másik fele pedig a retorikai kérdésre vonatkozik. Esetünkben
