Irodalmi Szemle, 2001
2001/3 - GYÜRE LAJOS HETVENÉVES - Peter Karvaš: Premier után (elbeszélés)
Peter KarvaS „Talán engem is így el fognak felejteni?” — villant át sir Christopher agyán a gondolat, és hirtelen érezte, hogy a lapockái közt keskeny patakocskaként folynak az izzadtságcseppek, bár hűvös volt az idő a szabad ég alatt, a színpad felett. „Hát talán sem égen, sem földön nyoma sem marad a két királynő és az egyetlen Isten szolgálatában véghezvitt tetteimnek, annak ellenére, hogy tetteimért dicséretet és elismerést kaptam mint követendő példákért...? Az előadás végét (viharos siker volt ez, meglepő egy ilyen rosszindulatú, korlátlanul támadó és szókimondó darab után, mint amilyen a Rómeó és Júlia) lord Christopher mintha álomban élte volna át. Arra homályosan emlékszik, hogy kiváló unokaöccsét bemutatta még valami népszerű és felkapott bohémeknek, köztük Nathaniel Dixon festőművésznek, akinek nemrég sikeres kiállítása volt a Norbert-Hallban, arra is emlékszik, hogy lelkesen egyetértett, fenntartás nélkül, valakinek a kritikájával, aki VI. Henrik kápolnája restaurálásának módját kritizálta, amit a westminsteri apátság katedrálisában végeztek el (egy őrült vagy fanatikus egyén ezt a kápolnát ámokfutása során kalapáccsal megrongálta, nyilván Róma utasítására), s arra is emlékszik, hogy kezet fogott néhány fiatal diplomatával meg az ifjú Francis Baconnal, aki, amint az kiderült, csak a harmadik felvonás után jött el a színielőadásra („mindig könnyen kitalálja, mik voltak az előzmények, így van ez az életben is, mindig kizárólag a vége lényeges”). És arra is emlékszik, hogy beszállva a fiákerbe a Globe Színház előtt, ezt mondta Randolph-nak „Valamikor, nem is oly régen, a mai darab szerzője itt a színházlátogatók lovait őrizte” — de nyomban rádöbbent, hogy pontatlanul tájékoztatta az unokaöccsét, hiszen ez a színház Shakespeare Londonba érkezése idején még nem is létezett; bizonyára másik épületről, talán a Hope-ról volt szó. Sir Christopher csak a fiákerben jött kissé magához, feleszmélt, de uralkodott magán, miközben ismét megbénította őt a felismerés: Lehetséges lenne, hogy az utánunk jövők sosem fogják megtudni, ki is volt Stuart Mária és milyen volt valójában? S oldalpillantást vetve a szép fiatalemberre — egész Jeniffer! — ezt kellett válaszolnia: Igen. Ez lehetséges. Ha az a nőszemély — Erzsébetre gondolt — valamit a fejébe vesz, akkor minden lehetséges. Még az is, hogy azt sem fogják tudni, ki voltam én. Vagy nem? Ekkor a kiszámíthatatlan Randolph Cumberland ezt kérdezte váratlanul: — Tényleg... Bácsikám, még nem mondtad el nekem, ki az a Stuart Mária, meg hogy az a két firkász miért nézett úgy össze, amikor ezt kérdeztem. „Mi történne — gondolta sir Christopher feszélyezetten —, ha most Randolph-nak ezt mondanám: Nagytekintélyű nő volt, akit szeretett mindenki, aki ismerte őt, velem együtt, igen, velem együtt; ő nem is ember volt, hanem kedvelt és szédületes szélvihar; gyönyörű volt, mint az orchidea és kiismerhetetlen, mint a tenger a Kanári-szigetek tájain, tiszta volt, akár a virágzó őszibarack és ártatlan mint Isten pacsirtája...?” Ehelyett tompán ezt mondta: — Stuart Mária... már nem él. Fortheringhay-ben kivégezték őt. Nyolcvanhétben, azt hiszem, februárban. — Kivégezték? Ez érdekes! És miért? — Hm. Résztvett az Őfelsége, a királynő elleni összeesküvésben, melyet egy bizonyos Babington szervezett. Sir Christopher ezt gondolta: „Mondjam meg neki, hogy kapcsolatban álltam
