Irodalmi Szemle, 2001
2001/3 - GYÜRE LAJOS HETVENÉVES - Peter Karvaš: Premier után (elbeszélés)
Premier után éppen most, és éppen most, amikor Willie egy újabb nagyszerű darab írását fejezte be, a Makrancos hölgyet. Kész szerencsétlenség! — Sajnos — állapította meg Jonson síri hangon — a családok közti gyűlölködés, melynek a bájos fiatal nő esik áldozatul — figyeljétek meg, hogy Rómeó egyszeriben elfelejti Rosalindát, mihelyt meglátja Júliát hát ki volt ilyen? Stuart Mária! Teljesen egyértelmű az utalás az örökös ellenségeskedésre az ír, a skót meg a francia katolikusok, azaz Stuart Mária meg az anglikán Tudorok között! — Az istenért — suttogta sir Christopher —, ön ezt komolyan gondolja?! — Ezt nem én gondolom — vágta rá Jonson mérgesen —, csak azt hiszem, hogy — ne adj Isten — ezt bárki gondolhatja így, és akkor baj lesz! Es ebben a pillanatban kérdezte meg a mit sem sejtő Randolph Cumberland: — Stuart Mária? Kicsoda ő, kérem szépen? A színpadon halálos vagy annak vélt mérgekről volt szó, meg valóra váló álhírekről, színlelt majd valódi halállal való szembenézésről, a gyönyörű szerelmesek holttestei felett családok kötnek békét kierőszakolt és valószerűtlen happy end formájában, melyet a nézőtéren senki sem hisz el, melyet szemmel láthatóan a dramaturgia meg a színház igazgatósága erőltetett, ám amelyet csendes egyetértésben mindenki elfogad, mint kötelező adót és védelmet Erzsébet szeszélyei és házsártossága, valamint minden idők legnagyobb kritikusának, Francis Gardnernek korlátolt pedantériája ellen, akinek a nevét tisztelettel fogják elsuttogni az eatoni diákok, amikor már sehol sem fogják tudni azt, hogy ki is volt Shakespeare vagy Jonson. De sir Christopher nem tudta követni a nagyszabású cselekményt, melytől a közönség egy emberként könnyezett, sápadt el és visszafojtotta a lélegzetét. Neki állandóan csak a fiatalember kényes kérdése visszhangzott a fülében és látta maga előtt a két irodalmár arcát meg azt, ahogyan összenéztek. E tekintet is néma csodálkozásról árulkodott vagy inkább elszörnyedésről, s ugyanígy volt ezzel lord Kimberley is. Egyébként alig törődött azzal, mi lesz Shakespeare darabjának a sorsa — hiszen ilyen darabok százakra voltak azelőtt is, és ezrekre lesznek ezután is, elvégre mit számít néhány oldalnyi teleírt papír meg kéttucatnyi banális időszerű célzás, melyek ma elhangzanak a színpadon, de holnapra már senki számára nem lesznek érdekesek (a darab egyébként is rövid életű lesz, napjai úgyszólván meg vannak számlálva, mivel a téli Blackfrier Színházba — éppen a sikeres erkélyjelenet miatt — nem lehet átvinni, s már jócskán benne vagyunk az őszben), de a fiú kérdése megdöbbentő volt lord Kimberley számára egyéb okok miatt. Míg Randolph, lenyűgözve a hatásosan megírt temetői jelenettől, le sem vette a szemét a színpadról, addig a bácsikája ezt gondolta: „Istenem, lehetséges lenne, hogy a dolgok és a tények, meg főleg az emberek ennyire feledésbe merüljenek? Hogy egy művelt és minden jel szerint jól nevelt fiatalember már tíz vagy tizenegy évvel a halála után a nevét sem ismerje olyan nőnek, mint amilyen Stuart Mária volt...? Elég Erzsébet és Cecil — a királynő és minisztere egyetlen szava, s a háromszoros királynő, az elbűvölő nő, az őrjítő szerető mintha soha meg sem született volna mint a lenyűgöző Marié de Guisse lánya a híressé lett Linlithgowe-ban...?”
