Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - Duba Gyula: Téli áradás (regényrészlet)
Téli áradás Árnyékomban nőttetek fel, s most egyszerre a fejemre nőttek, fölém magasodtok?! Az Intézet vajúdik, élete gyökeres változás előtt áll. Lizán érezni leginkább. Már-már fejvesztetten nyugtalan. Tanácstalansága zárkózottságban, zavart fecsegésben és ijedt elnémulásban ölt testet. Barabás bizalmas kérdéseire nem válaszol, nem tud semmit, burkolt célzásait, vajon mi történhet a háttérben?, elhallgatja. Nem távolodik tőle látványosan, mégis egyre idegenebb. Mi történik, Liza? Barabás, életében talán először, tehetetlennek érzi magát. Mintha partra vetette volna egy nagy folyó és nélküle rohanna tovább! Olyan tehetetlenséget és magányt érez, amilyet Gondterhelt a meddő időben! Már csak az hiányzik, hogy zöld álmok kísértsenek meg, gondolja nyugtalanul. Félelmetes érzés. Barabás nem fél tőle, mégis szorongással tölti el. Nem a rejtélyek következményei teszik, sem tehetetlenségének a felismerése, hanem a titok méretei és mélysége, s hogy mennyire elemi, már-már kozmikus jelenség. Borús sejtéseket sugall. Lám, a fiatalabb nemzedékek elég érettek és elég erősnek érzik magukat, hogy levetkezzék az előttük járókkal szemben érzett elfogultságukat. Kibújnak a hagyományosan kötelező tisztelet korlátai közül, és felelőtlenül önző módon, a nyers fiatal élet természetes mohóságával és biológiai fölényével... és tekintetnélküliségével... veszélyes tapasztalatlanságával... és szilaj győzniakarásával... és, és, és... stb.... megszerzik és kisajátítják a véleménymondás jogát és a döntés hatalmát. Minőségi változásokat követelve és idézve elő. Új érzések, friss vágyak és kipróbálatlan gondolatok seregét viszik rohamra, merész akaratuk a világra tör. Oly életerő, mint a tenger hullámainak hatalma, akár a szelek tombolása, mint a hegyek mozdulatlan tömegében rejlő, roppant magabiztosság. Gondterheltnek igaza volt, gondolja Barabás, ő mondta vajon?, mi is így tiportuk el egykor apáink világát! Lizát meg kell tartanom! Nem adja meg magát, Barabás küzdeni fog, ilyen a természete. Ha nem is győz, nem adja meg magát! Barabást, akár az ember fiát, nem lehet legyőzni, csak talán elpusztítani. Ami igaz is lehet, nem is, mert nem ő gondolja így, bár ösztönösen ilyen érzésekkel fordul szembe az új helyzettel. Az önfeladás, a megadás nem kenyere. Tudja, s később ez látványosan beigazolódik, Lizának éppen ez imponál! Biztos benne, hogy Szelepcsényi, talán egyedül az intézetben, részleteiben is tudja, mi történik. Tudja vagy legalábbis sejti, milyen erők állnak a Pannon Kikelet mögött. A név semmilyen komolyabb következtetésre nem ad lehetőséget, akár Havasi Gyopár is lehetne vagy Kukkóniai Gyalogkakukk! Amennyiben Ibériai Gyász lenne, ugyanazt jelenthetné. Vagyis számukra semmit! Mégis van figyelemre méltó vonása, sejtető apróság a nevében. A pannon jelző hazai színt és történelmi célt érzékeltet, a kikelet egyenesen hivalkodó jövőt sejtet! Ám némileg erőltetetten, ami idegen vagy formális vonás. Szelepcsényi idegen tőkét említett, mi áll emögött? Szelepcsényi tehetségesebb és rámenősebb, mint gondolta. Ó nem, Barabás nem érzékeny lélek, annál politikusabb alkat, minthogy az értékváltások mögött olyan mozzanatokat érzékeljen, amelyek sérthetnék vagy megbánthatnák, megsebeznék önérzetét. Bizonyos, hogy háttérbe szorulását sem sérelemként élné meg, hanem a szükségszerű változások törvényeként. Mind az ösztönei, mind a
