Irodalmi Szemle, 2001
2001/3 - Molnár Imre: Jozef, az asztalos
Molnár Imre folytat, mert dicsérőleg szól arról az időről, amikor „magyar megszállás alatt volt a város”. így egy napon Jozef hivatalos levelet kapott, melyben közölték vele, hogy asztalosüzemét államosították, őt magát pedig családjával együtt Magyarországra telepítik át. Jozef napokon keresztül szinte tajtékzott. — Ezt nem tehetik velem, én cseh ember vagyok. Nem tehetnek ki a saját országomból — verte az asztalt a komisszár előtt a városházán. — Miféle cseh ember vagy te? — kérdezte a komisszár. Nézd meg a papíron, hogy az 1930-as népszámláláskor te és az egész családod magyar nemzetiségűnek van beírva, és Jozef orra elé tartotta az előre kikészített összeírási listát. — Azt az asszony intézte, nem tehetek róla, hogy ezt írta be — hadarta Jozef, aki bár annak idején tudott a dologról, nagy jelentőséget nem tulajdonított a hivatalos beírásnak, sőt ezzel a gesztussal kedveskedni is akart apósának és az őt befogadó családnak. — Nem megyek én sehova, nekem mindegy mi van beírva a papírba! — kiabált Jozef. — Már pedig az nem mindegy. A hivatalos rendelet ellen pedig nincs fellebbezés. Akit kijelöltek, annak mennie kell! Különben is az állomáson már napok óta itt vár az a magyarországi szlovák család, akit a házadba fogunk telepíteni! — mondta rideg parancsoló hangon a komisszár. Le van sz...va maga is, meg a hivatalos rendelete is, fordult ki a komisszár szobájából Jozef, és az ajtót úgy bevágta maga után, hogy szinte belerengett a városháza. — Nem és nem, nem! Én nem megyek sehová, velem ezt nem tehetik meg — mondogatta magában az úton hazafelé. Otthon magára zárta az ajtót, mert nem akart látni senkit sem. Különösen a kalapos „správcát” nem, mert attól félt, egy mozdulattal agyoncsapná azt az embert. De ettől nem kellett félnie. A kalapos napokkal az értesítés előtt, szó nélkül elment hazulról, senkinek nem mondta, merre jár, mikor jön vissza. A műhely, az államosítás miatt amúgy is zárva volt, s Jozef szélütöttként támolygott napestig a saját házában. Másnap csendőrök jöttek érte, hogy ismét a városházára kísérjék. Itt már várták őt a magyar és a csehszlovák kitelepítési bizottság emberei és az állomásról berendelt békéscsabai családfő, aki 4 gyermekével és kis motyójával napok óta várta, hogy végre fedél kerüljön a feje fölé. A Budapestről érkezett hivatalos küldött, már értesülhetett az előzményekről, egyenesen a terembe lépő Jozef felé fordult: — Nézze, uram, tudom, hogy magának igaza van, de értse meg, az egyezmény értelmében egyedül a csehszlovák fél jogosult kijelölni az áttelepítendő személyeket. Ebbe nekünk beleszólási jogunk nincs, vétót nem emelhetünk. Láthatja, hogy családjával együtt, már napok óta itt vesztegel az ön Magyarországról áttelepített „ikresített” társa. Ha tehát ön nem hajlandó áttelepülni, kiteszi magát annak, hogy az itteni hatóságok katonai teherautókon erőszakkal fogják bevagonírozni, családjával együtt. Jozef kifejezéstelen arccal bámulta a magyar küldöttségvezetőt, majd megszólalt:
