Irodalmi Szemle, 2001
2001/3 - Molnár Imre: Jozef, az asztalos
Jozef, az asztalos egyre nagyobb részt vállalt a műhely irányításából is. Szorgos, pontos munkájáért becsülték és tisztelték az emberek. Azok is, akik új lakóként a határmegvonás után költöztek a városba. Ennek köszönhette azt is, hogy a háború kitörésekor nem kellett bevonulnia katonának, és családfenntartóként — a közel eső vasúti gócpont miatt — hadi célokat is ellátva továbbvezethette az időközben egész kisüzemmé alakuló asztalosműhelyt. A háború befejeződése után, amikor ismét „felsőbb parancsra” rajzolták át a régi-új határokat, a város lakosainak egy része újra kicserélődött Jozef azonban maradt S övé maradt a műhely is, mert apósát időközben el kellett temetnie. Mivel a város jelentős hadikárokat szenvedett, volt mit újjáépíteni, volt hát megrendelés bőven Igaz a munkáért járó fizetség is kisebb lett, de Jozef nem igen háborgott ezen. Tudta, hogy a háború okozta nehézségeken túl kell jutni s aztán minden visszatér majd a régi kerékvágásba Ebben az egy dologban sajnos tévedett. A dolgok sehogy sem akartak visszakerülni a régi kerékvágásba Egy napon egy soha nem látott ismeretlen, nagy kalapú ember jelent meg a műhelyben, hivatalos papírral a kezében és közölte, hogy mától kezdve „správcaként” ő felügyeli a munkát az asztalosüzemben. Jozef bár dohogott magában, hogy hát felügyelet nélkül is tud ő dolgozni, mégis a háború utáni kusza helyzetnek tulajdonította a rendelkezést. Az azonban már végképp nem fért a fejébe, hogy a správcaként bemutatkozó kalapos ember mindenféle hivatalos dekrétumokra hivatkozva, miért követelt tőle szállást, kosztot, mi több jövedelmet is az üzem bevételéből a „správcaságért”. — Ingyenélőnek én fizetni nem fogok, szakra — kiabált csehül hadarva a szót Jozef, és gallérjánál fogva kituszkolta udvarából az idegent. A kalapos, a cseh szó hallatán némileg elbizonytalanodott, de hamarosan a város új urával, a komisszárral tért vissza, aki ugyan nem lakott a városban, de a háború előtti időkben az egyik közeli tanyagazdaságban szolgált, és így jól ismerte Jozefet. A komisszár elmagyarázta, hogy mindaz, amit a kalapos követel magának, jogosan illeti meg őt, mert papírja van arról, hogy a háború alatt partizánként harcolt a hazáért. — No és aztán, én pedig katonáknak dolgoztam a hazáért, szakra! — hadarta egy szuszra Jozef, de a komisszár a szavába vágott. — Milyen hazáért és miféle katonáknak?! Jozef elsápadt erre a hangra. Ezt a kérdést még senki nem tette fel neki. Ajkába harapva szó nélkül sarkon fordult és mutatta a kalaposnak az utat elhunyt apósa egykori szobája felé. Az anyóst innét átköltöztették abba a szobába, ahol Jozef és a felesége lakott az időközben született két gyermekükkel. A „správca” attól kezdve úgy járt-kelt az udvaron, mintha otthon, a saját portáján lett volna, és árgus szemekkel figyelte Jozef minden mozdulatát. Jozef, mióta a „správca” azt is közölte vele, hogy rendelet értelmében, az üzem területén tilos magyarul beszélni a megrendelőkkel, csak ritkán szólalt meg, akkor is csak hadarva és csehül beszélt. A kalapos „správca” nem elégedett meg az ingyenes koszttal, kvártéllyal, havi járulékkal. Az egész asztalosüzemet szerette volna megkaparintani. Feljelentette hát Jozefet, hogy „magyarón”, ami annyit tesz, hogy a háború alatt a magyaroknak dolgozott és most az országgal szemben ellenséges propagandát
