Irodalmi Szemle, 2001
2001/3 - Molnár Imre: Jozef, az asztalos
Molnár Imre HONTALAN TÖRTÉNETEK Jozef, az asztalos Turczel Lajos tanár úrnak ajánlom — Csöndesebben, Jozef, hallod, csöndesebben, hiába kiabálsz, úgy sem tudsz szembeszállni a sorsunkkal — csitítgatta Mária asszony reggel óta háborgó férjurát — De igenis, tudok, majd én megmutatom, hogy tudok. Én itt születtem, ez az én hazám, senkinek sincs joga innét elkergetni engem. Majd én megmutatom nekik, szakra! — Mária asszony bár jó tíz esztendeje együtt élt urával, mégsem értette minden szavát, mert Jozef cseh ember volt, és ha dühbe gurult, rendszerint csehül beszélt, ráadásul hadarva. Apja vámtisztviselőként került a határhoz közeli kisvárosba feleségével és egyetlen gyermekükkel, az akkor 10 év körüli Jozeffel. Mivel az apa nem akarta, hogy fiának mindig mások, a feljebbvalók parancsai szerint kelljen igazítania az életét, elhatározta, hogy tisztességes szakmát ad fia kezébe. Beíratta hát őt a telepesek részére megnyitott szlovák nyelvű iskolába, és amikor Jozef megtanulta a betűvetést, inasnak adta, a városka legjobb hírű asztalosmesterének műhelyébe. Jozef rátermett és alkalmazkodó jelleme, ügyes munkája hamar elnyerte javakorabeli mestere tetszését, aki azt sem bánta, hogy idegen akcentussal beszélő inasa a műhely előtti széles udvaron járva-kelve, meg-meg fordul egyetlen leánya, a vele szinte egykorban levő Mária után. Egy vezető beosztású vámtisztviselő fiát befogadni a családba, akkoriban jó befektetésnek látszott egy határközeli mesterember számára. Sosem lehetett tudni, hogy hivatalos engedély híján mit kell hozni vagy épp vinni a határ egyik oldaláról a másikra Mindezt persze feketén, az éj leple alatt kellett intézni, s bár a mester nem szeretett belebonyolódni az ilyen ügyekbe, úgy gondolta, a hivatalos ismeretség sosem lehet az ember kárára Ki tudja, mit hoz még magával a gyors sodrású idő. Felesége és leánya, Mária sem ellenezte a dolgot, így Jozef nem sokkal szabadulása után a mesterlevéllel együtt Mária kezét is elnyerhette. Ott is maradt dolgozni apósa műhelyében, még akkor is, amikor „felsőbb parancsra” újrarajzolták az ország határait. Azt is, amely az ő városukhoz közel esett. Jozef szüleit ekkor szolgálatilag Csehországba rendelték vissza. S velük együtt a városba telepített cseh nemzetiségű hivatalnokok és telepesek népes csapata követte őket. Jozef viszont ott maradt a városban. Már csak azért is, mert öregedő apósa egyre gyakrabban hagyta reá az asztalosmunkák nagyobb részét. Az új körülmények adta változások nemigen zavarták munkájában. Apósával együtt inkább örült neki, hogy több lett a megrendelő, fellendült az ipar, s a megnagyobbított műhelybe kisegítő munkaerőt is alkalmazniuk kellett. Mivel Jozef az őt befogadó családban úgy-ahogy megtanulta érteni a magyar szót,
