Irodalmi Szemle, 2001

2001/3 - Nagy Zoltán Mihály: A sátán fattya (regényrészlet)

A sátán fattya

ártatlanságomat,

várhat jó anyám, várhatja a híreket, ó,

dehogy kerülök a szeme elé, belehalna a szégyenbe, inkább haljak

meg én,

letértem az útról,

fagyos, kevés hóval borított őszi szántáson mentem, meg-megbot- lottam, el-elcsúsztam,

hányszor, jaj hányszor elgondoltam,

kész, eddig és ne tovább, nem állok fel többé, jöjjön a fagyhalál, múljék el tőlem a kín,

a csukára fagyott föld rideg közelsége elriasztott, feltápászkodtam, tovább mentem,

fekete kísérteiként bolyongtam a ködös éjszakában, fogalmam sem volt, merre járok, nem érdekelt,

nagykendőm is, a fejkendőm is ott maradt

azon az átkozott helyen,

hangosan vacogott a fogam, belül a csanaknyi bor émelyítő tüze nem melegített, letöröltem az arcomra ráhűlő nedvességet, vakon és céltalanul menekültem

minél távolabbra attól a helytől,

éjfél van-e vagy már hajnalodik, honnét tudtam volna, nem érzékeltem az idő múlását,

a szántást elhagytam, fák közé keveredtem, hegynek fölfelé vitt az

úttalan út,

az erdőről farkasok jutottak eszembe, megtorpantam, kifulladva, nyöszörgősen sírtam,

bármennyire kívántam a halált, elrettentett a gondolat, az erdőben elevenen téphetnek szét a vadállatok, visszafordultam, újra a szántáson botladoztam, hirtelen az éjszakánál is sötétebb nagy tömeg terpeszkedett elém, torkomba szorult a jaj, csak halkan, elfúlóan megnyikkanni volt

erőm,

álltam, remegtem, figyeltem, mi ez,

szalmakazal,

Istenem, csak egy szalmakazal,

megkerültem, körbejártam, nekidőltem, tépelődtem, mitévő legyek, menjek tovább vagy húzzam meg magam a kazalban, jártányi erőm nem lett volna már, feltámadt, munkált bennem egyre elevenebben az életösztön,

marokjával téptem a szalmát, lyukat vájtam a kazal oldalába, mint otthon a verebek

a szalmetető ereszébe,