Irodalmi Szemle, 2001
2001/3 - Nagy Zoltán Mihály: A sátán fattya (regényrészlet)
Nagy Zoltán Mihály mikor a falubelijeim kerültek sorra, nem bírtam tovább, felkaptam a kosaram, odaszaladtam, neki egyenesen a kapunak, eresszetek, pokolfajzatok, ott az apám, a testvérem, elállták az utat, közrefogtak, nazad, babuska, curukk, röhögtek, szembeszálltam velük, még inkább megeresztettem a hangom, ó, mennyire gyűlöltem őket, nem engedtek beljebb, visszafelé lökdöstek, fejembe szállt a vér, nem is igen tudtam már, mit teszek, szembeköpdöstem, leköpdöstem őket, jaj. csak ezt ne tettem volna, kétfelől ragadták meg a karomat, ráztak, cibáltak, az egyik megütött, lerántották hátamról a kosarat, lecsúszott a nagykendőm, a fejkendőm, szép hosszú hajam kibomlott, meglibbent, rögtön rájöttek, nem vénasszony vagyok, már nem kifelé, be az őrszoba felé toloncoltak, ellenálltam, kapálództam, de hát a lábam alig érte a földet, belöktek a bódéba, elterültem a padlón, elhagyott az erőm, fekve hallgatóztam, csak a katonák ordítozását lehetett hallani, azt se sokáig, elkergették az asszonyokat, csakhamar elcsendesült a környék, felálltam, tapogatózva körbejártam, ablakot nem találtam, az ajtó kívülről bereteszelve, a bódé másik végében, az őrszobában szünet nélkül karattyoltak a katonák, áthallatszott a deszkafalon, egyre hidegebb lett, nagyon fáztam, újra és újra odamentem az ajtóhoz, dörömbölni akartam, megtenni azonban egyszer se mertem, magamat átkoztam, miért nem maradtam otthon, miért, jaj anyám, jaj Istenem, miféle oktalan teremtés vagyok hogy így nekimentem az őröknek ha leadom a csomagot, már útban lennék hazafelé, ahogy a többiek, vigasztalt volna a remény, mégse jöttem hiába, valamennyit csak kiosztottak volna az eleségből édesapáméknak igaza volt Véres Bertának, így, magamra haragítva a katonákat, szerencsétlenül lelepleződve, mire számíthatok, mire, Istenem, csak, azt,
