Irodalmi Szemle, 2001
2001/3 - Nagy Zoltán Mihály: A sátán fattya (regényrészlet)
A sátán fattya nem fért a fejembe, indulatosan előrébb furakodtam, tisztféle ember jött éppen sietősen, bokáig érő köpönyeg volt rajta, odahívta, meghallgatta a tolmácsasszonyt, megbámult bennünket, aztán megcsóválta a fejét, odaszólt a katonáknak, s ahogy jött, sietve elment, mit mondott, kérdeztem, az asszony sírva válaszolta, nem engednek be, nem láthatjuk őket, címezzük meg a csomagokat, név és falu, itt kell hagyni, majd átadják nekik, ha átadják, csapott belém a gyanú, fellobanó gyűlölettel néztem a katonákra, megfordultam, vittem a hírt falubelijeimnek, mit tegyünk, kérdezte Marton Lenke, én itt hagyom, mondta Veres Berta, valamennyit legalább csak odaadnak nekik belőle, az is jobb, mint a semmi, úgyse bírnám hazáig cipelni már, én se, sopánkodott Béres Ilon, itt hagyom én is, hát te, Eszter, fordult felém Marton Lenke, nem én, fakadt ki belőlem a harag, nem azért hoztam, hogy ezek falják fel, mit lehet tenni, próbált csillapítani Lenke néném, lá-átni akarom édesapámat és a bátyámat, kiáltottam felzokogva, nem tudtam a könnyeimet visszatartani, nagy volt bennem a csalódás, az asszonyok körülfogtak, vigasztaltak, nem sok meggyőződéssel, még kevesebb eredménnyel, aztán összepusmogtak, beálltak a sorba, kiürítették engedelmesen a kosarukat, a könnyeim közt láttam, nagy halomba dobálják a katonák a kenyeres-szalonnás csomagokat, az italfélét külön rakták, hangosan csettintgetve, nevetgélve, húsz-harminc üveg sorakozott már a letaposott havon, szentül hittem, ámítás, csalás az egész, alighogy elmegyünk innen, jól belakmároznak a hozott holmiból, kipirultam nagy haragomban, s minél inkább dühített a tehetetlenség, annál inkább elszállt belőlem a félelem,
