Irodalmi Szemle, 2001
2001/3 - Nagy Zoltán Mihály: A sátán fattya (regényrészlet)
Nagy Zoltán Mihály fiainkat hajtották a katonák, én, Tóth Eszter, asztalos Tóth Mihály hajadonlánya tizennegyediknek csapódtam hozzájuk, anyám szipogva kísért el a faluvégig, hadd menne helyettem mégis ő, hullatta könnyesen a szót, tudta pedig, éjszaka ezen tanakodtunk, a szomszéd faluig sem bírná el a terhet, a hátikosárt, megrakva három ember számára súlyosan étellel, itallal, erősebb voltam, nekem kellett mennem, vitt a vágy is, szaporáztam a lépést bátorságosan, Isten áldjon, szólott anyám beletörődve, rosszféle emberek bitangolnak mostanában, vigyázz magadra, óvakodj minden idegentől, Isten vele, vigasztaltam, ne féltsen engem, van magamhoz való eszem, legkésőbb harmadnapra hazajövök, hozom a hírt édesapámékról, otthagytam szegényt a sivár faluvégen, apró gyermekteste belegörnyedt az aggodalomba, a nagykendő két sarkát fázósan szorította keresztbe a mellén, addig nézett utánunk, amíg el nem enyésztünk a ködben, az én kockás nagykendőm melegítette riadt lelkét, az övét, a feketét a legócskább ruhával és fejkendővel rám adta, ne lássa férfiszem a fiatalságomat, szokatlan volt a sötét viselet, de megbékéltem vele, na, mondta Marton Lenke néném, kész vénasszony vagy, csak a ráncok hiányoznak az arcodról, elnevettem magam, ráncok, ugyan, tizennyolc éves voltam, mejjes-faros nagylány, nem árultam petrezselymet a bálokban, kézről kézre adtak a fiúk, valahányszor a Rezes Matyi bandája ráhúzta, amíg Székely Pista le nem kötött magának, lekötött, kerek esztendeje udvarolt már, mikor elvitték a férfiakkal három napra, így mondták, ha fát vágnak a hátamon, ennyit akkor is kibírok, mosolygott Pista az induláskor, szekér vitte őket a városba, nótázva mentek el,
