Irodalmi Szemle, 2001

2001/3 - Dénes György versei (Oldozz föl, végzet!; A kétezredik esztendő körül; Kettős álomban; Nem csodálkozom már; Kibélelem e szörnyű árvaságot; Sanda tanács; Ilyenkor, éjjel; Tavaszelő; A jóság köntösében; a test még él; Tavasz, virágzó ágak

Dénes György versei

Hol felém intett mohos sziklahát, s rigófütty kérlelt: állj meg, ne tovább!

Nem állhattam meg. Buzgón csábított a vén hegyoldal: sejtelem, titok, a törpe cserjés, szeszélyes világ, hol egymást óvja, öli minden ág.

Mily csoda volt, és máig az maradt az öröklétből metszett pillanat, a zárt egész, mit fölrajzolt a szem, s őriz a bennem változó jelen.

Mily csoda volt a vézna gyalogút, ahogy a bokrok árnyékába bújt, s mikor kitetszett gyönge fű között, rácsodált hamvas vadsóska, bürök.

S körül a som, a sárgán bokrozó, arany tajték, de élő és mohó, hogy repesett a feslő somvirág, buja bibéjén átnyilallt a láz.

Csupa hullám: a zöld, a lila, kék hogy összefolyt, míg pillantást cserélt, áradt, sodort a boldog erjedés, napját-csecsét kínálta ifjú ég.

Engem is emelt szárnyas döbbenet, karoltak, vontak kontyos fák, füvek, csontos mellemből szíjas inda nőtt, elvarázsolt a tündérarcú föld.