Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - TALLÓZÓ - Szegedy-Maszák Mihály: „Van, ami nincs” (tanulmány)
TALLÓZÓ Földrajzi vonatkozásban is ki kell iktatni az egyoldalúságot. Babits következetesen nyugat-, Németh László olykor kelet-európainak igyekezett föltüntetni a magyarságot. Egyik út sem üdvözítő — legalábbis kizárólagosan nem. Nemcsak Tacitus, hanem még Machiavelli is észak s dél ellentétében gondolkozott, vagyis az északiakat azonosította a pallérozatlansággal. A török hódoltság, Lengyelország fölosztása, majd a fölvilágosodás némely képviselői terjesztették el nyugatnak s keletnek azt a szembeállítását, amelyet azután a vasfüggöny megjelenése tett különösen élessé. Már Lady Mary Wortley Montagu azzal az előítélettel indult útjára Bécsből 1717-ben, hogy Magyarország a pallérozatlan, elmaradott világ része. Ismeretes, hogy a nagy francia Ismerettár 1765-ben megjelent nyolcadik kötetében Louis, chevalier de Jaucourt — ki az Európából, valamint a Lengyel-, Orosz- és Tatárországról szóló cikket is írta — a magyarok nyelvét a szláv nyelvek közé sorolta, országukat Voltaire-re hivatkozva „hatalmas sivataginak nevezte, s Ázsia és Európa határán helyezte el — Wallachiához és Bulgáriához hasonlóan.8 Lényegében ennek a szemléletnek a jegyében gondolkodott Sir Winston Churchill és F. D. Roosevelt is, amikor Magyarországot átengedte Sztálinnak. Ettől a számunkra oly végzetes örökségtől a magyarságtudomány korszerűsítésekor sem szabadíthatjuk meg magunkat, de azért fokozatosan kezdeményezéseket kellene tennünk e kisebbségi érzés fölszámolására. Napjainkban sokfelé érdemes tájékozódnunk. Célszerű például eltűnődni azon, vajon az Észak-Amerikába kivándorolt magyarok miatt nem volna-e ajánlatos annak a földrésznek a világához is közelebb kerülni. Az Amerikai Egyesült Államokban egyetlen egyetemen lehet magyar szakos doktori fokozatot szerezni. Tekintettel arra, hogy a diákok munkalehetőségei nagyon korlátozottak, nincs szükség arra, hogy másutt is induljon több tudományra kiterjedő magyar oktatás — a Rutgers Egyetemen csak nyelvtanítás folyik —, de célszerű volna, ha a magyarországi hatóságok több figyelmet szentelnének a magyar kultúrát tanuló amerikai diákok és a magyar kérdésekkel foglalkozó tudósok tevékenységének. Szerencsésnek mondható, hogy az oktatási miniszter 2000 márciusában meglátogatta az Indiana Egyetemet, de jellemző, hogy elődei közül ezt soha senki nem tette meg. Washington 1989 óta a korábbinál lényegesen kevesebb pénzt szán a kelet-európai nyelvek és kultúrák oktatására. Magyar- országnak kell biztosítani az amerikai közvélemény szakszerű tájékoztatását. Azt mindenesetre el kell fogadnunk, hogy a különféle befogadók más és más távlatból, sokszor merőben eltérő módon ítélik meg a magyarságot. így van ez más népeknél is: Napóleon egészen mást jelent a francia, illetve az orosz önszemlélet szempontjából. Ezért is minősülhet utólag, visszatekintő távlatból rossz ötletnek magyarul elkészített irodalomtörténet különböző nyelvekre lefordíttatása. Ugyanezért gondolok félve arra, miféle tankönyveket is szánunk a magyar művelődés iránt érdeklődő külföldieknek. A magyarságtudomány kézikönyve című kötet angol változatának megjelentetését — a kiadó jogos fölháborodásával és a szerkesztő indokolt türelmetlenségével dacolva — mindaddig elleneztem, míg nem akadt olyan kiváló bloomingtoni tanítványom, aki legalább az általam írt részt a magyar művelődéssel foglalkozó amerikai tanuló szemével olvasta el és értelmezte át. Munkája során olyan
