Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - TALLÓZÓ - Szegedy-Maszák Mihály: „Van, ami nincs” (tanulmány)
TALLÓZÓ kérdéseket tett föl nekem, amelyek rendkívül tanulságosan példázták forrás- és célkultúra párbeszédének szükségességét. Hasonló okból javasoltam, hogy a Magyar művelődéstörténet második felét a kérdéskört jól ismerő angol fordító ültesse át az anyanyelvére. A magyar szövegben számottevő az átfedés a két kötetbe írt fejezeteim között, az amerikai, illetve brit változat viszont meglehetősen távol áll egymástól. E gyakorlati tapasztalat igazolja az elméleti föltevést, mely szerint a magyar művelődés önazonossága veszélyes ábránd Azt az észrevételt mégis kissé félrevezetőnek vélném, mely szerint „maga az anyanyelvi kultúra sem abszolút helye az önmagunkról való »igaz és identikus* tudásnak.”^ Igazinak mondható önazonosság valóban nem létezhet, tehát ennek föl tétlen és rögzített helyéről még képletesen sem beszélhetünk. A nyelv mint történelmi emlékezet számomra mindazonáltal a legfontosabb összetevő valamely nemzet azonosságában. Addig marad fenn magyar kultúra, amíg e nyelvet beszélik. Nem célszerű elhallgatni, hogy a világ egységesülése, sőt az Európai Egységhez csatlakozás is veszélyt jelenthet a magyarnyelvűség megmaradása szempontjából. Bármennyi szó hangozzék el az idegennel, a mással folytatott beszélgetésről, a világ egyre gyorsabban halad az egységesülés felé. Ha korábban a fölvilágosodásra hivatkoztam, a félreértés elkerülése végett hozzá kell tennem, hogy a Nagy Pétert dicsőítő Voltaire-rel és a Katalin cárnőnek bókoló Diderot-val ellentétben a nyelv iránt szenvedélyesen érdeklődő Jean-Jacques Rousseau már igen korán — többek között az Émile-ben és a A társadalmi szerződésről írott munkájában — figyelmeztetett az egységesülés veszélyeire, és az idegen mintához alkalmazkodással szemben a különböző nemzetek sajátosságaiban vélte megtalálni a legfőbb emberi értékeket. 1771-ben befejezett értekezése, az Észrevételek Lengyelország kormányzásáról a képzeletbeli nemzet elsődlegességét hangsúlyozta a térképen található országgal szemben, és ezzel rendkívül nagy lelkierőt adott a lengyeleknek történelmünk lég válságosabb időszakában. Tanulságos olvasmányként szolgálhat azok számára, akik nem látják a magyarságtudomány létjogosultságát. Mondhatnám úgy is, számomra még leginkább a nyelv a legelfogadhatóbb záloga a magyarságnak. Tudom, a nyugati országokban élnek olyanok, akik tagadják e felfogást. Magyarnak érzik magukat, noha nem beszélik e nyelvet. Elfogultságomat némelyek kirekesztőnek bélyegezgetik, és azzal sem védekez- hetem, hogy Kosztolányi és Márai is a nyelvet tekintette a magyarsághoz tartozás zálogának, hiszen ők nem a mai korban éltek. Előítéletemet vállalva, megjegyezném, hogy a magyarságnak más meghatározását nem tudom elfogadni. Ezért is látom kissé árnyalatlannak a föltevést, mely szerint „Rippl-Rónai, Ady, Bartók vagy Móricz alapvetően nagy hatáskülönbséggel vagy pedig távolról sem ugyanazokkal a műveikkel képesek megszólítani az eltérő kulturális befogadási formákat”.10 Móricz, sőt Ady nemzetközi ismertsége nem fogható Bartókéhoz, de még Rippl-Rónaiéhoz sem. Egy magyar képzőművész alkotásainak nemzetközi befogadása jórészt attól függ, megtalálhatók-e művei nagy külhoni gyűjteményekben. Rippl-Rónai néhány munkája Párizsban s Amszterdamban is látható. A magyar zeneművek nemzetközi elismertsége egyenes arányban van azzal, milyen gyakran szólal
