Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - TALLÓZÓ - Szegedy-Maszák Mihály: „Van, ami nincs” (tanulmány)
TALLÓZÓ kulturális azonosságról — a L’Europe en formation és az European Review című folyóiratok közleményeitől a Suhrkamp kiadónál 1999-ben megjelent Kultur, Identität, Europa: Über die Schwierigkeiten und Möglichkeiten einer Konstruktion című kötetig7 egy sor kiadványra lehet hivatkozni. A Nemzetközi Összehasonlító Irodalomtudományi Társaság 2000. augusztus 13. és 19. között rendezett ülésszakának „Hogyan éljük túl a kultúrák összeütközését: veszély-e avagy ellenszer a kulturális azonosság?” című részében Brüsszel szószólói határozottan megfogalmazták a belépésre váró országokkal szemben támasztott eszmei követelményeket. Mennyiben hozható kapcsolatba a föltételezett magyarság a nyelvvel? Mindkét tanulmány érinti e fogas kérdést. A szerzőpáros óvatosan utal arra, hogy a finnugor rokonság talán nem az egyedüli lehetséges vezérfonal a magyar művelődés nemzetközi helyének megtalálásához. Nehogy engem is az elméletieskedés vádja érjen, nagyon is gyakorlati példára hivatkozom. Az Indiana Egyetemen magyar művelődéssel foglalkozó diákok közül többen igyekeznek románul, mint finnül tanulni. Távol álljon tőlem a finnugor rokonság elhanyagolása. Csupán arra emlékeztetnék: a magyarság történelmének a művelődés szempontjából döntő szakaszában nem finnugor népek környezetében élt, s a finnek között is akadnak, akik hasonló okból inkább éreznek közösséget a svédekkel, mint a magyarokkal. A magyarságtudománynak valóban csak az idegennel folytatott párbeszéd adhat létjogosultságot. A bezárkózás azért is veszélyes, mert mintegy három évszázada igen sok külföldi szerző gyanúsít bennünket azzal, hogy hajlamosak vagyunk túlbecsülni magunkat. Hadd idézzek helyettük középkori szerzőt, a skolasztikus Hugo de Saint-Victor (1097 k.—1141) Didascalion című művét, a III. könyv 20. részének egyetlen mondatát: „Delicatus ille est adhuc cui patria dulcis est. fortis autem cui omne solunt patria est, perfectus verő cui mundus totus exilium ért." Azaz.- „Zsenge süvölvény az, ki hazáját édesnek találja; erős az, aki számára minden talaj hazai; tökéletes az, aki számára az egész világ idegen.” Nehéz ilyen kemény álláspontot elfogadni, de legalább azt a Széchenyi s Babits által egyaránt sürgetett szempontot érvényesítenünk kell, hogy a magyarságot olykor kívülről is próbáljuk nézni, hiszen különben nem küzdhetünk meg a velünk szemben oly gyakran hangoztatott előítéletekkel. A hermeneutika ehhez komoly segítséget adhat, de nem elégedhetünk meg vele; figyelmünknek ki kell terjednie a világszerte elterjedt kulturális antropológia, illetve cultural studies néven ismert tudományágra. A magyar irodalmat nem elég a nem magyar irodalommal összevetni; a párbeszédbe a többi művészeteket s a művelődés más területeit is be kell kapcsolni. A magyarságtudománynak ki kell terjednie az eszmék, a képzőművészetek, a zene, a néprajz, sőt a természettudomány, a technika, a társadalom, a viselkedés és a gondolkodás- mód történetére is. Egyetlen példára hivatkozva, Ady költészetének újraértelmezése aligha lehetséges, ha nem szembesítjük alkotásait az 1900 körüli életmódokkal s olyan műfajokkal, mint például a népszerű városi dal, melyet nemcsak nálunk, hanem másutt is zenés szórakozóhelyek hívtak életre — az általa fordított Jehan Rictus versei a caféconcert-nek nevezett intézménnyel hozhatók összefüggésbe.
