Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - TALLÓZÓ - Szegedy-Maszák Mihály: „Van, ami nincs” (tanulmány)
TALLÓZÓ sajátosan magyar hibának érezni, hiszen nagy népeknél is egymással feleselő értelmezési közösségek léteznek. Német és német között ma is él a szembenállás aszerint, hogy valaki helyesli avagy elítéli azokat, akik Németországban maradtak 1933 után. Beckett részt vett a németek ellen a második világháború alatt szervezett ellenállásban, Céline viszont zsidóellenes volt, a huszadik század legnagyobb francia zongoristája, Alfréd Cortot pedig állást vállalt a németbarát kormányban. Az is jól ismert tény, hogy az oroszoknál mind a nyugatbarát, mind a narodnyik szemléletnek komoly hagyománya van. Nemcsak Hitler és a kommunizmus, de Robespierre, a gyarmatosítás s a vietnami háború is törésvonalat hozott létre az érintett országokban. Tévedés azt hinni, hogy a modern művészi törekvések párhuzamosan futottak a baloldalisággal — Pound mélyen elítélte F. D. Roosevelt politikáját, T. S. Eliot a szabadelvűséget kárhoztatta, és a dadaista Picabia is Pétain kormányával rokonszenvezett. A huszadik századi román értelmiség kiemelkedő egyéniségei közül többeknek volt köze a Vasgárdához. A magyarságtudomány művelőinek éppúgy tudomást kell venniük a magyar nyelvű közösség társadalmi s művelődésbeli megosztottságáról, ahogy a német, francia, angol, amerikai vagy orosz tudósok számolnak nemzeti örökségük önellentmondásaival. Ha létezik történelem, aligha fogadhatunk el olyan szemléletet, mely a maitól igencsak különböző helyzetben alakult ki. Bármi legyen is a véleményünk Németh Lászlóról vagy Bibó Istvánról, elképzelésük nem illik az egységesülés felé haladó mai világhoz. Nem vitás, hogy Jankovics és Monok nagyon élesen látja a magyarságtudomány intézményeinek fogyatékosságait. Legfeljebb azt lehet sérelmezni, hogy olykor tiszteletköröket tesznek, mivel nem akarnak érdekeket és személyeket sérteni. A magyarságtudomány helyzetét Kulcsár Szabó Ernőhöz hasonlóan túlzottan válságosnak tartom ahhoz, hogy udvariassági szempontokat vegyek figyelembe. Ha jól értem Jankovics és Monok érvelését, soknak ítélik a létező intézményeket. Okfejtésük alapján nem világos például, miért is van szükség Hunfarológiai Tanácsra, ha egyszer létezik Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, mely alkalmas a szakmai ellenőrzés elvégzésére. Ha van közös elem a két egymással vitázó cikkben, az a befogadó közösségek, a különböző országok, egyetemek stb. más és más igényeinek hangsúlyozása. Nagy magyarok — Széchenyi István vagy Kemény Zsigmond — már a tizenkilencedik században is hangsúlyozták, hogy a magyarságnak nem lehet változatlan lényege, önazonossága. A kulturális azonosság közös emlékezet függvénye, önkép és másokban élő kép változó kölcsönhatásának eredménye. A régimódi önképhez ragaszkodás végzetes elszigetelődéshez vezetne. A magyarság csakis mint önmagától el-különülés — „Unter-Schied" vagy „différ-ance” — képzelhető el, s magától értetődik, hogy a magyarságtudományt szüntelenül felül kell vizsgálnunk, át kell alakítanunk. Ez annyit jelent, hogy az értelmezés nem megkerülhető feladat. A gyakorlatias szemléletnek éppen az a végzetes fogyatékossága, hogy azt a látszatot igyekszik kelteni, mintha nem volna szükség a fogalom értelmezésére. A magyarságtudomány fogalmának újraalkotása sürgető feladat, ha másért nem, azért is, mivel az Európai Közösség jegyében nagyon sok vélemény fogalmazódik meg a
