Irodalmi Szemle, 2001

2001/1-2 - TALLÓZÓ - Szegedy-Maszák Mihály: „Van, ami nincs” (tanulmány)

TALLÓZÓ másul vétele következnék, nem szólva arról, hogy tárgy és értés megkülönböz­tetése magában rejtheti a kísértést, hogy e kettőt olykor egymástól szétválaszt­va, nem pedig egymás függvényeként képzeljük el. Gondolatmenetének vélt vagy tényleges önellentmondása mindazonáltal nem feledtetheti, hogy a vele vitázó szerzőpáros még inkább elavult kettősséggel, tartalom és forma olyan szembeállításával indítja gondolatmenetét, mely manapság már nehezen tartható. Tanulmányuk első mondása így hangzik: „Nem meglepő ugyan — talán még megszokottnak is mondható —, hogy valamely kérdésről nem annak tartalmi érdemeit szem előtt tartva, hanem formai oldalról közelítve a »megvalósíthatóság* fontosságát hangoztatva vitatkozunk’’-^ Tudományág még nem jött létre úgy, hogy mibenlétének tisztázása előtt alakították volna ki a hozzá tartozó intézményeket. Szakszerűtlen volna államigazgatási szervek függvényeként felfognunk a magyarságtudományt. Hiába állítanak élelmes ügyintézőt a londoni Magyar Kultúrközpont élére, ha közben megszűnik a magyar kultúra szakszerű oktatása a londoni egyetemen. Az emlékezetkihagyás súlyos hibát idézhet elő. Vajon nem volt-e okolható a magyar társadalomtudomány angliai hiánya azért, hogy R. W. Seton-Watson cikkekkel készíthette elő Trianont, s a békeszerződés létrehozásában tevékeny szerepet játszó Sir Harold Nicolson 1919-ben Peacemaking címmel megjelent könyvében azzal érvelhetett, hogy a magyaroknak — rokonaikhoz, a törökökhöz hasonlóan — sosem sikerült önálló kultúrát létrehozni? Évtizedek­kel ezelőtt a magyar irodalom oktatója állt a Scholl of Slavonic and East European Studies élén. Ma sem történész, sem irodalmár egyetemi tanár nincs ugyanitt, aki magyar szakos volna. Lehet ábrándnak vélni azt az elképzelést, melynek képviselője Goethe Intézetre emlékeztető intézményeket szeretett volna létrehozni, de talán jobb volna megvallanunk, hogy e felfogást elvi indokokkal nehéz volna elutasítani. Inkább csak arra hivatkozhatunk, hogy Magyarországnak nincs pénze ilyen terv megvalósítására. „Hibás a kiindulópont — olvasható Jankovics és Monok eszmefuttatásában —, mert egy fogalom meghatározása mindig elméleti síkon marad, és soha nem lesz mindenkorra érvényes hungarológia fogalom.”4 Túl azon, hogy e mondat ugyanúgy kinyilatkoztatásszerű, mint a magyarságtudomány újraérté- sének időszerűségét hangoztató állítás, elméletiségnek és történetiségnek olyan szétválasztását rejti magában, melyet már a hazai irodalomtudománynak egy része is meghaladott. Mondhatnók, fából vaskarika olyan gondolatmenetet helyeselni, melynek „kiindulópontja a feladat, és nem a fogalom meghatározá­sa”5, hiszen a kettő éppúgy nem választható külön, mint a tartalom és forma, történetiség és elmélet. Kegyetlenebbül fogalmazva s a tükörfordításra emlékeztetve akár azzal is lehetne érvelni, hogy amennyiben nem tudjuk, minek a képviseletére vállalkozunk, jobb „föladni” a tevékenységünket. A szerzőknek tökéletesen igazuk van, amidőn megjegyzik, hogy „nincs mindenki által elfogadott hungarológia fogalom’**, ám ennek oka végső soron a magyar közösség társadalmi, művelődési és eszmei megosztottságában, vagyis abban kereshető, hogy némelyek egyszerűen badarságnak tekintik a magyarságtudományt, mások viszont olyan értelmezéséhez ragaszkodnak, mely valamikor a múltban jött létre. E megosztottságot nem volna helyes

Next

/
Thumbnails
Contents