Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - TALLÓZÓ - Szegedy-Maszák Mihály: „Van, ami nincs” (tanulmány)
TALLÓZÓ Szegedy-Maszák Mihály „Van, ami nincs” Magyarságtudomány: elmélet vagy föladat? A cím első része Eszerházy Péter Harmónia caelistis című könyvéből vett idézet. A második Jankovics József és Monok István tanulmányára céloz, mely hallgatólagosan Kulcsár Szabó Ernő nézeteivel vitatkozik. A két felfogás közül az utóbbi az elméleti igény, az előbbi a gyakorlatiasság jegyében közelít tárgyához. A gyakorlatias megközelítést mindenekelőtt a magyarságtudomány kialakulásának története indokolja. Nemcsak azért beszélek magyarságtudományról hungarológia helyett, mert igyekszem kerülni az idegen szavakat, de azért is, mert a latinos elnevezést akkor kezdték használni, midőn esély volt arra, hogy Közép-Európában a német legyen a közvetítő nyelv. Manapság inkább azt hihetjük, hogy az angol válhat a nemzetközi érintkezés eszközévé, ezen a nyelven pedig a német „Hungarologie”-nak nincs megfelelője. Ismeretes, hogy a hungarológia szót Grapper Róbert, a berlini Collegium Hungaricum alapítója vezette be, kiről Kósa László joggal állapította meg, hogy intézményszervező érdemei nem párosultak kialakult, határozott, önálló elképzeléssel. Nem volt nála többről szó, „mint a különböző szakok közös keretbe foglalt, de inkább párhuzamos, semmint akárcsak kapcsolatban álló műveléséről”.1 Ez a célkitűzés ma már egyértelműen elavultnak minősíthető, de azt nem feledhetjük, hogy a magyarságtudományt jórészt Trianon hívta életre, az igény, hogy bizonyítsák, a kis országnak nagy az öröksége a művelődésben, vagyis afféle szükségmegoldásként hozták létre. Végső soron az is erre az előzményre vezethető vissza, hogy Jankovics József és Monok István gyakorlatias szellemben értekezik róla. Kulcsár Szabó Ernő ezzel szemben a társadalomvagy szellemtudományok nemzetközi helyzetére hivatkozva, vagyis a korszerűség nevében véli tarthatatlannak e szemléletet. Nagyon szigorúan ítél. Kifogását így összegzi: „a hungarológia régóta semmi jelét nem mutatja annak, hogy akárcsak hajlama volna saját tárgyának — régtől időszerű — újraértésé- re”.2 Szóvá lehetne ugyan tenni, hogy az idézett állítás némileg kinyilatkoztatásszerűen hat, hiszen az újraértés magában foglalhatja azt, hogy elfogadjuk valaminek a létezését, márpedig Kulcsár Szabó gondolatmenetéből inkább a magyarságtudomány jogosultságának kérdésessége, mintsem kényszerű tudó
