Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - TUDOMÁNY - Kovács Sándor Iván: Felföldi barokk remekíró: Gyöngyösi István (tanulmány)
Felföldi barokk remekíró: Gyöngyösi István historiácskámnak dispositiójában, azért szaporítottam azt holmi régi fabulás dolgoknak, hasonlatosságoknak és másféle leleményes toldalékoknak közben- vetésével, akik nélkül is a história és abban lévő dolgok valósága végben mehetett volna ugyan, mindazonáltal azoknak nagyobb ékességére és kedvesebb voltára nézve inkább tetszett azt az említett dolgokkal megszínelnem, mint azok nélkül, Tinódi Sebestyén módgyára csupán csak a dolog valóságát fejeznem ki a versek edgyögyűségével.” Gyöngyösi felfogásában a poesis követése: a „históriácska” szaporítása „régi fabulás dolgok”, „hasonlatosságok” és „leleményes toldalékok” „közbenvetésével”. Ez a közbenvetés Gyöngyösi pontosabb terminológiájával a megszínelés — szemben a Tinódi-féle versek „edgyögyűségével”. Nagyon valószínű, hogy előszavában Gyöngyösi a faluba ékességeit jelentő különféle retorikai fogalmakra gondol: a fabulás dolog lehet a mitológia (a fiktív történet, a csodás elem), a hasonlatosság lehet a hasonlat (vagy a metafora), a leleményes toldalék lehet az epizód, a kitérő. Az olvasóhoz természetesen más poétikai kérdésekkel is foglalkozik, mint Zrínyi. Ezeket legjobban Tárnái Andor foglalta össze: „A magyar nyelvű poétikai irodalom legnagyobb teljesítménye Gyöngyösi István Kemény János emlékezetéhez írott, kéziratban maradt előszava. Először a kompozíció alapelemeit fejti ki, majd a versbeli beszédnek a köznapitól eltérő néhány sajátságát (metaplasmus, soloecismus) igazolja a latin retorika műszavait és példáit idézve. A hiányzó magyar poétika egyik fejezetének alkalmi vázlataként először jön szóba a költői nyelvkezelés szabadságának néhány esete, a szóalkotás, majd a tájszavak és a nyelvjárási alakok kérdése. Poétikailag teljesen szabályos, hogy nyelvének a szokásostól eltérő alakjait a rímkényszerrel igazolta: másfél évezreddel korábbi római kollégái ugyanezt a metrumra hivatkozva engedték meg maguknak, olasz és francia kor társai meg nyelvjárási alakjaikat igazolták ugyanígy.” Gyöngyösi István kiváló költői képességei a Porábúl megéledett Phoenix- ben, ha lehet mondani, még inkább megmutatkoznak, mint Murány eposzában. Költészetének még rafináltabb színeit, világszemléletét, költői ereje teljének mutatványait a Kemény-eposz reprezentálja. Hangja végigömlik a magyar Parnasszus termékeny lankáin; sokan felkapják s zengetik tovább a maguk regiszterében. A III. könyv V. részének összefüggő szép lírai epizódja (36—44) a berzsenyis hangulatú „Már a Boreásnak zúgtanak szelei” sorral indul. Vesd is össze a Magyarország Gyöngyösitől vett sorkezdete kapcsán fentebb már említett Berzsenyivel: „Zúg immár Boreás a Kemenes fölött” (Horác). Ugyancsak a III. könyv idézett helyéről való: „Fürj pitypalattya is megszűnt a mezsgyéken [...]/ Az apró tprücskök is már nem hangicsálnak” (40—41), „Nem tart a füvellő már pányvás lovakot,/ A tél estállóra szorítja azokot/ A poros szénához kívánnak abrakot” (44). Erre meg Petőfi felel: „Nem szól a harsogó haris a fű közül/ Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül/ [...] Üres most a halászkunyhó és a csőszház/ Csendesek a tanyák, a jószág bent szénáz” (A puszta télen). *** A görcsös, kék eres, vén kézfej rajzával („A sima kezeken rút görcsök épülnek/ A vérfolyós erek dagadnak, kékülnek”, II, I, 47) Illyés Gyula verse állítható párhuzamba (Két kéz).
