Irodalmi Szemle, 2001

2001/1-2 - TUDOMÁNY - Kovács Sándor Iván: Felföldi barokk remekíró: Gyöngyösi István (tanulmány)

Felföldi barokk remekíró: Gyöngyösi István

Gyöngyösi körüli vélekedéseket, s megnevezhettük Gyöngyösi „Tassóját” is Zrínyi személyében. Kazinczy és Arany voltaképpen ugyanazt tette szóvá: Gyöngyösinek „egy latnyi kompozíciója sincs”, „a nadály szívósságával csügg” egy-egy részleten, hosszú kitérőn. Gyenis szerint azonban „nem is várható el tőle” más, „mert ez az a kor, amely fellazítja, felbomlasztja, elemeire töri szét az előtte még erős szerkezetet”. A „közízlés” pedig „nem a cselekmény eleve meghatározott vonalát kéri ekkor számon, de sokkal inkább előszeretettel fordul a váratlan, meglepő fordulatok, »fabulás dolgok«, a kalandok, a »leleményes poétái toldalékok«, a betétek, a kitérők irányába”. Kibédi Varga pontosabb poétikai megnevezéseivel a kitérések, „a digressziók funkcióját, a mitológiai példák magasztosító és érvelő szerepét” emeli ki; a „gyönyörködtető” beszéd, az elokúció, „a szó retorikája” díszítő hasznosságát hangsúlyoza. Az olvasó „nem annyira a megénekelt hős nagyságát és erényeit csodálja, hanem az ezeket megéneklő szavakban gyönyörködik”. Ilyen értelemben „a legtökéletesebb” retorikailag a Thököly Imre és Zrínyi Ilona házassága Az enkómion: az élő hősöket magasztaló beszéd „az amplifikáció, a stiláris erősítés, és a toposzok, a közhelyrendszer használatával” életrajz, eposz vagy regény esetében is alkalmazható. Gyöngyösi főként „az epideiktikus amplifikáció, a dicsőítő erősítés” mestere, a Murányi Vén jósban is. A klasszikus retorika még érvelt, az intellektusra hatott, „az amplifikációs barokk retorika” már „nem az intellektuális érvelésre, az invencióra, hanem a gyönyörködtetésre, az elokúció alakzataira fekteti a hangsúlyt”. A toposzlexikonok sem azt foglalják össze, amit egy témáról „tudni, hanem amit róla mondani lehet”. A klasszicizmus, „a felvilágosodás és a romantika előtti korok embere egy egységes hálózaton és rendszeren belül élt, melynek elemei a természet adta tárgyak és a történelem és mitológia adta hősök voltak, és ezeknek az elemeknek a mozgását és egymáshoz való viszonyát a közhelyek határozták meg”. Gyöngyösi korláttalan hősmagasztaló, toposzrészletező, közhelydigressziós, gyönyörködtető költő. „A modern kritika” azonban történetietlenül veti szemére a szerkezeti lazaságot. Ez „a lazaság megfelelt” kora követelményeinek, „hiszen minden ismerős terepen zajlott le, a kitérés éppúgy a hálózat láncszemein történik, mint az egyenesen célratörő mozgás. A toposzrendszerrel, mely ennek a kultúrának a nyelvtana, szakszerűen összefügg a lazaság.” Gyöngyösi hősei ily módon „egyszerre állnak a mitológiában és a jelenben, az eszmények és a valóság világában. Poétikája a fényes látszat és a pompázó kérkedés [...] barokk poétikája, a kor mozgó, csillogó, retorikus irodalomszemlélete nyújt hátteret ahhoz a színes világhoz, amit a Gyöngyösi-mítosznak a Gyöngyösi-életmű fiktív univerzumának nevezhetnénk.”

A dús Kibédi-tézisekhez most már csak hozzá kellene rendelni a Gyöngyösi kezében járt latin vagy német retorikai műveket, az olvasott szépirodalmi munkákat és elvégezni a szembesítést. Moesch Lukács Vita poeticáját (Nagyszombat, 1693) — amire hivatkozás történik — főműveihez nem használhatta. Legfeljebb arra a kapcsolatra utalhatunk, amit Bán Imre ily mértéktartón jelez: „Ha pl. az öreg Gyöngyösinek kezébe került ez a latin poétika, minden sorával egyetérthetett.”

Hogy milyen „poétikai” mestermű járt viszont Gyöngyösi kezében ifjúi és