Irodalmi Szemle, 2001

2001/1-2 - TUDOMÁNY - Kovács Sándor Iván: Felföldi barokk remekíró: Gyöngyösi István (tanulmány)

Felföldi barokk remekíró: Gyöngyösi István

szembesíthették a mindjárt írói témává lett valóságot a költészettel. (Rákóczi L. Naplója, 1990, 239.)

A Wesselényi-házaspár közelében Gyöngyösi mindjárt lecsap a tovább népszerűsödött (németül és franciául is megörökített) tárgyra. Alig telt el egy jó évtized: Zrínyi eposzához képest más hang tanúi vagyunk. „Az első magyar verses regény” nyílik ki előttünk (Kosztolányi). A mitológia, a toposzok színes girlandjai között minden életteli, érdekes, szórakoztató, figyelemfelkeltő. Az alakok és helyzetek az isteniesítés csillogásában is hitelesek emberileg, de hiteltelenek mint héroszok. Heroizmusnak, erőfeszítésnek itt semmi nyoma. A Gyöngyösi-epithalamiumokban csak darázsdongás a golyósziszegés: egy-két ágyúlövés ha elhangzik (III, 102), azt is a visszhangnak kell felkapnia; Gyöngyösi az Echóval „zengeti ijesztő naggyá” (Horváth János). A szerelem sem „öszvecsingolódás”, hanem udvarlás, koreográfia, reprezentáció, viselkedéstan, kedveskedés. Nyissuk fel együtt Gyöngyösi „verses regényét”.

Miképp üzenjen Wesselényi Széchy Máriának? Egy iszák uborkát küld fel a várba: a saláta- és szépítőszer-alapanyag mellé teszi a szerelmes üzenetet. Mária pirulva olvassa a vallomást. Aztán lepihen. Közelkép: „Játszadoz a szellő kin-függő hajában”. Jó helyzet Cupidónak, hogy nyilával meglőhesse. Azonnal szerelmes lesz. Emberies hitelesítés következik, izgalmában kiveri a víz: „Melytűi egész teste új tűzzel hévüle,/ Apró verítéke orcáján gördüle, / [...] Melyre felébredvén izzadott testével,/ Megtörli orcáját lágy keszkenőjével” (II, 145—146). Mária sárga viaszba tapasztja válaszlevelét, és kopasz szolgájával, Kádas Mártonnal küldi a válaszüzenetet. Itt a jó alkalom a színek jelentéséről való elmélkedő digresszióra (a sárga: bolondság, a zöld: reménység, a fekete: gyász, az arany: láng, a májszín: szelídség, a lángszín: harag, a kék: titkos gyász, a testszín: megváltozóság); ez mindenkit érdekel, bolondtól királyig. Beniczky is megverselte a különböző színfestékek jelentését. A mázsás-vaskos Wesselényi „egy gyászló”, azaz fekete fecskének alakját öltené fel (metamorfózis!), hogy odarepülhessen kedveséhez. A bájos fecskedalbetét vizionálás a fecskelétről a szerelmes hústorony képtelen-bohókás ötleteivel: Mária kiöntött mosdó vizéből csőröcskéjével kiszedné a hajszálakat, „ajtajánál fészkét abból építené”, s amikor már elbágyadna az éneklésben, félholtan odaesne a küszöbre; „Bágyadt fecske, akkor megújulást vennék/ Cserélt ábrázatot magamrúl letennék,/ Mint porábúl Phoenix, új életre kelnék” (II, 182—198).

Végre találkoznak egy harmatos hajnalon. Arany is „felhozza” példaként Wesselényi „gyöngéd udvariasságát [...], midőn kedvesét palástjára ülteti le, mert a »sűrű köd hullatván harmatot, megnedvesítette a szép pázsithantot« és oly igazi, oly a helyzetből fakadó szavakkal mondja neki: »Boldog az az óra, melyben láthattalak, / Sok óhajtásimra ide várhattalak, / Ösméretlen szolgád, kézen foghattalak, / Özvegy palástomon megszállíthattalak«" (II, 298). Wesselényi egy csókkal pecsételné meg egyezségüket, de Mária gyorsan elhajlítja derekát és egy hajszálaiból készült karikával fizet a galantériáért: „Nincsen annyi hajszál az adtam perecben, / Mennyit lészesz nálam te emlékezetben” (II. 344). Mint egy kosztümös történelmi sikerfilm, olyan izgalmas a kötélhágcsó- epizód előkészítése és véghezvitele is. Mária nőiesen kövecskére kötött cérnaszállal méricskéli a mélységet, és csellel párnákba rejti a kötéllajtorját.