Irodalmi Szemle, 2001

2001/1-2 - KORTÁRS MAGYAR IRODALOM - Cselényi László: A Péterek irodalma (Lengyel Péter, Hajnóczy Péter, Nádas Péter, Esterházy Péter) (miniportré)

Kortárs magyar irodalom

ben. Módszere: a montázs. Lapjairól „kamaszok szabad világa tárul elénk, s ebben a világban nemcsak a 60-as évek farmernadrágosai mozognak otthonosan, hanem Kosztolányi és Csáth Géza is”.

Ikerregény a ciklus következő fejezete (Ki szavatol a lady biztonságáért). A Daisy „tömör és vaskos szatírajáték: a legelemibb gesztusok színtere, mely nem ismeri az idők múlását”, leginkább Beckett kései szövegeire s a korai Szentkuthyra emlékeztet, az Ágnes igaz történet, lőve story mai értelmiségi környezetben („Élt egyszer egy lektorijelentés-író.” — A kérdés: van-e remény arra, hogy valahol inkább otthon érezzük magunkat, mint ahol épp vagyunk?).

Esterházy szövege sokkoló egy olyan irodalomban, amely máig nem tudta asszimilálni a Prae-1 s az Ulyssest. A meglepő, hogy mégis sikere van. Lehetséges, hogy a modernség magyar faltörő kosa Esterházy lesz?

A Bevezetés... harmadik része a Fuharosok. Műfajmegjelölése — regény — ellenére a legkevésbé az a sorozat kötetei közül. Bizonyítja ezt maga a tördelés, a szöveg versként való szedése, noha bizonyos, hogy a Fuharosok nem vers. Mi tehát? Avantgardista se nem vers, se nem próza, nyitott vagy mozgó „szöveg”, röviden a kör négyszögesítése. S hogy miről szól végül is? Ennek megfejtését az olvasóra bízzuk. Egy bizonyos: A próza iszkolása mellett a Bevezetés... legizgalmasabb része.

Mindenkit meglepett a következő kötet (A szív segédigéi_), mert talányos közönségsikere ellenére sem volt állítható, hogy a szerző hajbókolt volna a tömegízlés előtt. Sőt. A kisregény mégis mintha errefelé (is) kacsingatna. Igaz, csak mintha, mert sokkal többről van itt szó: arról, hogy az avantgárd eszközeivel kifejezhetők-e egyéni, szentimentális, banális stb. történetei, avagy megfordítva, egyéni, banális, szentimentális történetek beleférnek-e a kísérleti irodalom kereteibe?

Nos, a kísérlet, úgy tetszik, jobban sikerült, mint ahogy az elvárható volt. Haldokló édesanyja természetesen az avantgardista írónak is van, s noha Esterházy tesz arra kísérletet, hogy elprofanizálja édesanyja haldoklását, mégiscsak úrrá lesz rajta a megdöbbenés, s a két véglet, tragédia és profanizálás egyensúlyba kerül.

„A sírhatnék bennem úgy mászik, mint egy undorító állat. Valami szőrös, lucskos csomó, görény például. Vagy kölyöksakál. Vagy egy hájas patkány. Nagy üres terek változnak bennem fekete, súlyos terekkel. Az átvezető folyosók a belek. Gyomrom állandóan korog. Finom ételekre tudok gondolni csak, borjúcomb trüflivel. Csatornabűz van bennem. Nincs. Nincs. Nincs semmi. Egy anya van...”

íme, a csoda. Hogy lehet ezt is. Hogy lehet így is. És hogy Esterházy, amellett, hogy jó író, méltán népszerű író is. S az ő utcájába becsalogatott olvasók talán tovább is elmerészkednek a modernség országútján: talán eljutnak Szentkuthy Miklósig, Hamvas Béláig, talán Beckettig, Joyce-ig is. Talán.

„Az tud beszélni, aki reménykedni tud, s viszont — idézi mottóként Esterházy Wittgensteint.

„Élt egyszer egy Olvasó. Szegény, ide-oda vezették — kelet-európai Olvasó volt —, ám nemcsak az orránál fogva, hogy tudja meg, mi a dörgés, hogy merre hány centi, hogy hol lakik az Úristen, hogy merről esik az ajtó sarka... és