Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - L. GÁLY OLGA JUBILEUMÁRA - Keserű József: Széljegyzetek a szerző nevéhez avagy Béla von Goffa megszólal (tárca)
Keserű József Zefstein név mögé bújtatott olvasó. A dolog akkor kezd igazán érdekessé válni, amikor valamelyik közülük megszólal. A Szőrös Kő 2000/3. számában jelent meg Hajtman Béla Az aranyifjak lovagkorából című szövege, a folyóirat novellapályázatának győztese. Ha eljátszunk a gondolattal, miként azt írásunk elején megtettük, hogy elhagyjuk a szerzői nevet, az említett szöveg akadály nélkül illeszkedik a Sámuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából szövegtestéhez. A különbség mindössze annyi, hogy a narrátor ezúttal nem Sámuel Borkopf és a narratív kijelentés nem a barátoknak szól, hanem épp ellenkezőleg: most Béla von Goffa mesél az „eltávozott” Borkopfnak. Talamon Borkopfjának narrációja minduntalan visszautal a „Trianon előtti” időkre, amikor az ivótársaság még együtt volt. Hajtman narrátora ugyanúgy megkísérli „visszaénekelni” az elmúlt időt, azt a napot, amikor Sámuel Borkopf utolsó útjára indult „maga összeeszkábálta félelmetes vasmadarán”. A két fikcionált szövegvilág konzisztenciájáról nemcsak az elbeszélő helyzet hasonlósága árulkodik. Érdemes számba vennünk a további érintkezési pontokat. Az Aranyifjak lovagkorából megidézi a Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából néhány szövegrészletét, egészen pontosan annak hatodik és tizennegyedik fejezetét. Néhány soros kivonatban újraközli Herr Vincenzó esetét a „talányos lekvárral”, illetve a Gelbe Stern labdarúgócsapatának „szenzációs” győzelmét a fővárosiak felett. Az újramesélt történetek asszociatív potenciáljuk miatt kerültek a szövegbe; a Herr Vincenzó falánkságát megidéző rész bevezeti a „héroszok” újabb, eddig nem közölt kalandját. Herr Vincenzó és Thor Zoltán a „turnhalléba” mennek „kondicionálni”, ahol találkoznak egy „erős testalkatú” német szépséggel. Elhatározzák, hogy meglesik őt a zuhanyozófülke ablakából, ám, ahogy ez várható, kalandjuk kudarccal végződik, mivel „a bepárásodott ablaküveg miatt alig lehetett megkülönböztetni a termetes test körvonalait a narancssárgás csempéktől.” A Gelbe Stern hajdani győzelmének felemlegetése után pedig egy újabb futballhistóriával leszünk gazdagabbak. A Gelbe Stern ezúttal a medikusok ellen harcol ki egy sorsdöntő döntetlent. Hajtman szövege erőteljesen kötődik a Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából nyelvi világához. Az „eposzi” modalitás, a mondatok „zenéje”, s különösen a Monarchia világát idéző „germanizmusok” képezik alappillérét e nyelviségnek. Példaként a „novella” zárlatát idézném, amelyet a szöveg legsikerültebb részének tartok. „Nem tudom, merre lehettek, mit csinálhattok szabad óráitokban, barátaim? Annyi bizonyos, hogy te, göndör hajú, karvalyorrú kocsmárosunk, a haladás keresztes lovagja, te mindentudó világfi, delejes álmok handléja, fensterliző csélcsap ritterünk nem holmi Jung Salamon-féle bumszti kocsmák séfjeként fejted le a hanzlit. Fenn a magasban, az égiek teraszos tornácán a schwarzgelb zsoldosok panoptikumának előcsarnokából fogadod a nyitott födelű acetilénlámpával megvilágított landaui K. u. K. hintóból kiszálló szalonkabátos úrihölgyeket zsakettes párjuk kíséretében. S megszólal Offenbach zenéje. Majd homlokod redőkbe vonva asztalhoz ülsz, hogy kiosszad a kártyalapokat, nekünk, barátaidnak, mert aki kártyázik, az a felejtés teljes mámorát élvezi, s külön világegyetemben él, melynek síkjait
