Irodalmi Szemle, 2001

2001/1-2 - L. GÁLY OLGA JUBILEUMÁRA - Keserű József: Széljegyzetek a szerző nevéhez avagy Béla von Goffa megszólal (tárca)

Széljegyzetek a szerző nevéhez

kártyalapok rakják ki...” A szöveg azonban nem mindenhol éri el az idézett rész stiláris színvonalát, sőt kifejezetten egyenetlennek tűnik.

Még ha Hajtman írását csupán figyelemre méltó felvillanásokkal tarkított elbeszélésnek fogjuk is tekinteni, el kell ismernünk, hogy a szerző Talamon kiváló értői közé tartozik. Úgy vélem, sikerült megragadnia a talamoni próza különösségét, annak sajátos atmoszféráját. Szövegén átérződik a (megszólított) másik jelenléte. Fenntartom annak a lehetőségét, hogy Az aranyifjak lovagkorából olvasható Talamon-kommentárként is. Ha elfogadjuk azt a posztstrukturalista tételt, hogy az irodalomkritika nyelve nem metanyelv4, a Hajtman-szöveg egyike lesz a Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából interpretációinak.

Hajtman részéről nem ez az első ilyen jellegű kísérlet. A Kalligram Talamon Alfonz-emlékszámában (1997/10) Egyre közelebb címmel megjelent írásának első fele szintén „a vidéki héroszok” tetteit örökíti meg (a másik fele fájdalmas búcsú az elvesztett baráttól). Akárcsak Az aranyifjak lovagkorából, ez is beleíródik abba az egyre bővülő szövegkorpuszba, melynek eredete lassacskán a Trianon előtti kocsmák homályába vész.

Természetesen megkérdőjelezhető, mennyiben bizonyul termékenynek Hajtman Béla párbeszédkísérlete, az azonban biztos, hogy a szerzői nevek elhagyása a dialógus lehetőségétől fosztana meg bennünket.

JEGYZETEK

1 Németh Zoltán: Kritika és interpretáció, In: Uő: Olvasáserotika, Kalligram, Pozsony, 2000, 13—35.1, 29/30.1.

2. Michel Foucault: Mi a szerző?, In: Uő: Nyelv a végtelenhez, Latin betűk, Debrecen, 1999, 119—145.1, 137.1.

3. Németh Zoltán: „A posztreferenciális olvasatélvezet", Kalligram, 2000/10. 59—64.1.

4 Hiszen az irodalomkritikus ugyanúgy a nyelvvel „dolgozik”, mint a kritika tárgyát képező „szépíró”, s ebben különbözik más művészeti ágak kritikusaitól. Diskurzusa nem különíthető el végletesen a megszólaltatott diskurzusától, mivel az irodalom nyelve mindenképpen „átüt" a fogalmi nyelv rácsozatán. (Vö. Orbán Jolán: Derrida írás-fordulata, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994, 107/108. 1.) így minden szöveg, amelynek tárgya egy másik szöveg, maga is interpretáció.