Irodalmi Szemle, 2001
2001/1-2 - L. GÁLY OLGA JUBILEUMÁRA - Keserű József: Széljegyzetek a szerző nevéhez avagy Béla von Goffa megszólal (tárca)
Széljegyzetek a szerző nevéhez képzelhető el a rendezőelvként funkcionáló szerzői név (nevek) nélkül, hiszen elsősorban a szerzői név teszi lehetővé a szövegek csoportosítását. Őszintén szólva nemigen találkoztam még olyan irodalomtörténettel, amely ne a szerzők neveit alapul véve akart volna rendet teremteni az irodalmi jelenségek zűrzavarában. A fentiekben, szándékosan kiélezve, azt a dilemmát próbáltam vázolni, amelyről Michel Foucault híres Mi a szerzőijének kettős zárlata is árulkodik. Az 1970-es előadás szövegében ezt olvashatjuk: „...a szerző-funkció sem formájában, sem összetettségében nem állandó, sőt, létezése sem nélkülözhetetlen. Könnyen el tudunk képzelni egy olyan kultúrát, amelyben a diskurzusok körforgása során egyáltalán nem lép fel a szerző-funkció.” Egy későbbi szövegváltozatban azonban ezt írja: „Persze naiv romantika lenne olyan kultúrát elgondolni, ahol a fikció teljes mértékben szabadon áramlik, szabadon áll mindenki rendelkezésére, szabadon bontakozik ki, anélkül, hogy egy szükségszerű és korlátozó erejű alaknak tulajdonítanák.”2 A kérdés tehát az, hogy elképzelhető-e szerző-funkció nélküli kultúra. Az egyenes válaszadás elől kitérve az alábbiakban két olyan szöveg párbeszédeltetésére vállalkozom, amelyek elsősorban a (szerzői) nevek révén lépnek játékba egymással. 1998-ban a Kalligram Könyvkiadónál jelent meg az a könyv, amely a Sámuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából címet viseli. A szöveg „empirikus szerzője” (Eco), amint azt a könyvborító is elárulja: Talamon Alfonz, akire vonatkozóan az olvasó további információt talál, ha megnézi a borító belső részét: Talamon Alfonz (1966—1996). A könyv szerkesztésmódja arra utal, hogy e kitűnő alkotás torzóban maradt, s ezt az Utószó is megerősíti. A kötetet a kényszerből másodszerzővé avanzsált Grendel Lajos állította össze. Talamon Alfonz mellett tehát számolnunk kell egy másik szerzővel is. Ezáltal kérdésessé válik a tulajdonítás viszonylata. Kinek tulajdonítjuk a szöveget? Talamonnak? Grendelnek? Ráadásul a cím megjelöl egy fiktív szerzőt is, Sámuel Borkopfot, a zsidó kocsmárost. Ki hát a szerző? Miért fontos mindez? Németh Zoltán egy nemrégiben megjelent tanulmányában3 arra hívja fel a figyelmet, hogy ha Sámuel Borkopfot fogadjuk el (fiktív) szerzőnek, egy olyan („posztreferenciális”) olvasat születhet, amely számot tud vetni a szöveg referenciális kötődéseivel. Ekként egy kitüntetett interpretáció jöhet létre, amely azonban csak a választott kevesek számára hozzáférhető. A szöveg maga jelöli ki olvasótáborát, amelyet a „Barátaim” címszó alatt összegez, s a Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmábók nyilván másképp olvassák azok, akik nemcsak olvasóként, de referenciálisan is érdekeltek benne. Az ilyen olvasat veszélye elsősorban abban rejlik, hogy kicsusszan(hat) a szöveg határain kívülre, s onnantól kezdve nincs többé köze az irodalomhoz Továbbá, éppen azért, mert csak a kiválasztottak számára adott, a szöveg ilyetén „szuper” olvasata a jelölők játékának durva lezárásához vezet(het). Hiszen mi közöm lehet nekem ahhoz, hogyan olvassa a szöveget a Herr Vincenzó, a Béla von Goffa, a Stofek Tamás, a Schön Attila vagy a Pepik
