Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - TALLÓZÓ - Mario Vargas Llosa: Globalizáció: a kultúra szabadsága
Tallózó vissza, hogy az európaiak bármiféle jótékony hatást is gyakoroltak volna Latin-Amerikára. Szerintük a latin-amerikai identitás a hispán hódítás előtti kultúrákban és civilizációkban gyökerezik, ezekből táplálkozik lelkülete, de ezeknek a kultúráknak a fejlődését és modernizációját nem csupán a három évszázadnyi brutális gyarmatosítás alatt zajló cenzúra, elnyomás és ellehetetlenítés akadályozta meg, de az ezt követő republikánus korszak is. Az őslakos identitástudat képviselői szerint a valódi „amerikai kifejezésmód” (Jósé Lezama Lima egyik könyvének címét kölcsönözve) mindazon kulturális megnyilatkozásoknak — a bennszülött nyelvektől kezdve, egészen a hiedelmekig, rítusokig, művészeti formákig és népi bölcsességekig — az összessége, amelyek sikeresen szálltak szembe a nyugati kulturális hódítással és a mai napig is fennmaradtak. E felfogás egyik kiemelkedő történész képviselője, a perui Luis E. Valcárcel egészen odáig ment, hogy valamennyi templomot, kolostort és a gyarmati építészet minden más emlékét fel kellene égetni, mert ezek az „anti-Peru” kultúráját képviselik. A gyarmatosítók csupán gazfickók voltak, ellenségei a kizárólag az őslakos kultúrában gyökerező, ősi és hamisítatlan amerikai identitásnak. Latin-Amerika egyik legeredetibb regényírója, Jósé María Arguedas finoman árnyalt és az erkölcsi felháborodástól áthatott történeteiben pedig azt tárja elénk, hogy miként folytatta hősies küzdelmét a fennmaradásért az Andokban élő kecsua kultúra a Nyugat fojtogató és torzító jelenléte ellenében. A hispanizmus és az indián kultúra számos kiváló történelmi esszével és remekbe szabott irodalmi művel ajándékozott meg bennünket, de jelenlegi nézőpontunkból szemlélve mindkét felfogás egyenlő mértékben szektásnak, korlátozónak és hamisnak tűnik. Egyik nézet sem képes belekényszeríteni Latin-Amerika burjánzó sokoldalúságát saját ideológiai kényszerzubbonyába, és mindkettőnek rasszista mellékzöngéi vannak. Ki merné manapság azt állítani, hogy csak a hispanizmus vagy csak az indián kultúra képviseli legitim módon Latin-Amerikát? Ennek ellenére egyesek „kulturális azonosságtudatukat” mind a mai napig olyan politikai és szellemi megszállottsággal próbálják egybeforrasztani és meghatározni, amelyet más, nemesebb célokra kellene fordítani. Aki egységes kulturális identitást próbál erőltetni egy népre, az börtönbe zárja az embereket, és a legdrágább szabadságot tagadja meg tőlük, a szabadságot, hogy maguk választhassák meg, milyenek, hogyan és kik akarnak lenni. Latin-Amerikának nem egyetlen, hanem sokféle kulturális azonosságtudata létezik: és senki nem állíthatja, hogy az egyik legitimebb vagy tisztább lenne, mint a másik. Természetesen Latin-Amerikának elválaszthatatlan részei a hispán hódítás előtti világok és kultúrák, amelyek Mexikóban, Guatemalában és az Andokat övező országokban még mindig hatalmas társadalmi erőt képviselnek. De Latin-Amerika egyben a spanyolul és portugálul beszélő, és öt évszázadra visszanyúló hagyományokkal rendelkező emberek sokasága is, akiknek jelenléte és tettei döntően befolyásolták a földrész jelenlegi arculatát. És lehetne-e tagadni, hogy Latin-Amerika kis részben Afrika is, hiszen ez a kontinens Európával együtt érkezett partjainkra. Vajon Afrika nem hagyott-e lemoshatatlan nyomot bőrünkön, zenénken, nyelvhasználatunkon és társadalmunkon? Latin-Amerika kulturális, etnikai és társadalmi alkotóelemei csaknem
