Irodalmi Szemle, 2001

2001/11-12 - TALLÓZÓ - Mario Vargas Llosa: Globalizáció: a kultúra szabadsága

Tallózó

jellemezni az embereket, ugyanakkor lenézően a háttérbe szorítja vagy egyszerűen figyelembe sem veszi azokat az egyéni jellemvonásokat és tulajdonságokat, amelyek a csoport egyes tagjait megkülönböztetik egymástól. Ha az identitás koncepcióját nem kizárólag az egyes emberekre alkalmazzák, akkor lényegénél fogva lekicsinylő és embertelen nézet lesz belőle, és csupán összefoglaló, tartalmatlan ideológiai kivonatát tudja adni mindannak, ami az emberi lények eredeti és kreatív oldalát jelenti, amit nem csupán az örökül hagyott szokások, a földrajzi és társadalmi nyomás alakított ki bennünk. Pedig a valódi identitás az embernek abból a tulajdonságából ered, hogy képes ezekkel a befolyásokkal szembeszállni és önmaga szabad képzelőerejének megfelelően cselekedni.

A kulturális identitás az ideológia világába tartozó fikció, amelyre a nacionalizmus épül. Számos etnológus és antropológus akad, aki nem ismeri el a kollektív identitás létjogosultságát még a legarchaikusabb közösségekben sem. A közös szokások és beidegződések hasznosak lehetnek egy csoport védelmében, ugyanakkor ha az egyes embereket önmagukban, s nem csupán egy közösség másodrendű alkotóelemeinek tekintjük, akkor kiderül, hogy az a kezdeményezőkészség és kreativitás, amely a csoport tagjait kiemeli a közösségből, minden esetben elsöprő erejű, és az egyéni különbségek mindig győzedelmeskednek a kollektív tendenciák felett. A globalizáció a Föld minden lakója számára lehetővé teszi, hogy önszántából megalkossa egyéni kulturális identitását, s ebben csak saját vágyait és motivációját tekintse iránymutatónak. Az állampolgárok manapság már nem mindig kötelesek — ahogy az a múltban történt vagy történik ma is sok helyen — tiszteletben tartani azt az identitást, amely menekülésre esélyt sem adó koncentrációs táborba — a szülőhelyük nyelvének, nemzetének, egyházának és szokásainak identitásába — zárta őket. A globalizációt épp azért kell örömmel fogadnunk, mert lényegesen kitágította az egyéni szabadság horizontját.

Talán Latin-Amerikában mutatkozik meg legteljesebben, hogy milyen mesterséges és abszurd eljárás a kollektív azonosságtudat létrehozása. Mert mi is lenne Latin-Amerika kulturális, azonosságtudata? Mi tartozna bele abba az átfogó és egységes hit-, szokás-, hagyomány- és mitológiavilágba, amely ezt a régiót a csak rá és senki másra nem jellemző jelleggel ruházná fel? Történelmünket épp azok a nemegyszer vérre menő szellemi viták formálták, amelyek erre a kérdésre keresték a választ. Ezek közül is a leghíresebb az volt, amely a századelőn zajlott a hispanisták és az őslakos indián kultúra képviselői között, és amely az egész kontinenst felrázta.

A hispanisták — Jósé de la Rivera Agüero, Victor Andrés Belaúnde de Francisco García Calderón — szemében Latin-Amerika születése egybeesett a felfedezések és a kontinens leigázásának időpontjával, amikor a földrész csatlakozott a spanyol és a portugál nyelvterülethez, felvette a kereszténységet és a nyugati civilizáció része lett. A hispanisták nem nézték le a hódítás előtti kultúrákat, de ezeket csupán a társadalmi és történelmi realitás egyik — és messze nem a legfontosabb — rétegének tekintették, amely csupán a Nyugat éltető hatására nyerte el végső alakját és jellegét.

Az indián kultúra szószólói ellenben erkölcsileg felháborodva utasították