Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vörös Péter: „Nem hullámot hajt a szél”
című versek, melyekben leginkább tükröződnek azok a fogalmi jegyek, amelyek Kantár Csaba verseinek meghatározó elvévé lépnek elő. Egyszerre meditatív („nem hullámot hajt a szél”) és predikatív („kőpárna szorít az ágyhoz”)- Hol szerepet játszik, hol kitárulkozik, másutt a megélt valóságot is egy szerep potenciális megformálásának tekinti. De sohasem ölt maszkot. Tudjuk, a költő a szó művésze, de Kantár a kérdezés művészetét is magas fokon műveli. Az áldozathozatal előtt való bizonytalanságról című versében mondja/kérdezi: „kéritek az énemet? / szerelmemet adjam nektek? / majd ti habzsoljátok? / és ha kihűl eldobjátok?”, vagy a Friedrichnek címűben: „kuncoghatok a füledbe falansztert? / sajtbólvanhold-leromboló eszméket?”, vagy a Vendég formanyomtatvány cím alatt: „megérintenéd leomló kínjaim foltjait? / ábrándoznál nélkülem tartalékfogalmakról?”. Nála az eljátszás és a kérdezés, mint poétikai elv érvényesül. Szerintem egy majdani „cseh/szlovákiai magyar” képvers-antológiában Kantár Csaba legjobb verseinek is ott lenne a helyük (Kólamagány, Életfa, Mit eszünk?, Mégis van összefüggés stb.). Németh Zoltán írta a közelmúltban (ISZ, 2001. 7-8. sz. 38. o.), hogy a „... Fiatal szlovákiai magyar irodalomról beszélni leginkább a nevek mentén lehet. Módszerünk tehát az egyes nevekre és azon poétikai jegyekre irányul, amely e nevek által jegyzett szövegeket kíséri.” Nos, Kantár Csaba versei, szövegei, ma már méltán kéredzkednek oda Z. Németh István, Juhász Katalin, Bolemant László, Zalaba Zsuzsa, Németh Zoltán, Pénzes Tímea, Mizsér Attila, Szűcs Enikő, Csehy Zoltán vagy Polgár Anikó legjobb opuszai mellé. Mert Kantár hangja szokatlan, problémalátása egyéni, megoldásai eredetiek. Nevén lehet nevezni poézisének értékeit, melyek az elméletek felőli megközelítés próbáját is kiállják. Költészetének lényege a lírai én hozzáállásában keresendő. Drámai hangvétele nem meglepő, a szorongás azonban e versvilágnak jelentős mozzanata, de Kantár égbe kiáltásai közepette is képes a groteszkre, az (ön)iróniára, az abszurdra. A Tünetek című versében írja: „a napkelte vetíti fajvakságomba / sorsőrült példáim képét”. Egy másikban pedig (Dada dala) a „dada öreg” „dada dadog”, ám mindez nem egy nyelvét veszejtő költő megkésett dadogása, ugyanis Kantár Csaba, néhány versében olyan nyelvformáló képességről tesz bizonyságot, amely ma még tájainkon is szokatlan. A kötet címadó verse A rozsdát jövendölve — a borítón már a névelő elhagyásával — így kezdődik: „jajveszékeltél nappalaimat csendes dallal / ékesítő bú / magamba öregedtem”. Nos, — a szerző is tudja — költészetben a váteszek kora lejárt! Kantár mégis, egyik verssorában így kiált fel: „lopjatok képet látni feslett jövőt”. S most Csorba Győző némi nosztalgiával megírt versének (Sok költő...) néhány sora jut az eszembe: „— tán vissza kellene lépni valamit / vátesz lenni érzelmes pózos patetikus legalább egy kicsit”. Minderre a fiatal költő Rozsdát jövendölik című bemutatkozó kötete záró versének utolsó öt sora: „adjatok korgó árulást számra / vátesz bábéit fülemre / egyetlen esélyt szememre / kellő lyukat fényre”. Az objektív líraiságot vállaló Kantár Csaba ráérez, hogy a világ fonákságai ellenére is/vagy pont ellenében a formálható, klónozható és rögzíthető SZÓ-BESZÉD az, ami a magyar költészet új poétikáját megelőlegezheti. Vörös Péter Könyvről könyvre
