Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
kánon uralma jelentkezett, hanem jórészt azért is, mert elbizonytalanodott az az értékrendszer, amely az irodalmi művek megítélésében támpontot, fogódzót jelentett az irodalomkritkus számára. Következésképpen az irodalomkritika kiszámíthatatlanná, sőt az esetek egy részében követhetetlenné vált. Érvényét veszítette az az esztétikai igény, hogy (ideológiai kötődések nélkül!) a tartalmi és formai tökélyre és a művészi üzenetre figyeljünk, s uralkodóvá vált a „szövegszerűség” és a „világszerűség” szemlélete, mely fogalmilag nehezen meghatározható, s a „bűvészkedés” mellett felmentést adhat az üresjáratokra és az olcsó szélhámosságokra is. A korszak ellentmondásai közé tartozik, hogy a sorsközösséget, küldetéstudatot vállaló írói magatartás kiüresedett, s az új szemlélet arroganciája miatt a nyilvánvaló irodalmi értékek is az irodalmi élet perifériájára kerültek. Az a szemlélet, hogy az irodalom a léttel való párbeszéd lehetősége, tehertétellé vált, s eleve „megtűrtté” tett olyan kiváló alkotókat a magyar irodalomban, mint Nagy László, Juhász Ferenc, Illyés Gyula, Németh László, Sütő András, Kodolányi János, sőt Kányádi Sándor. A gond nem az új „modell” megjelenésével van, hanem annak hordalékával, kizárólagosságával. Mert amíg Vas István, Petri György vagy Petőcz András a képviselője ennek a szubjektivizáló lírának, addig a költészet értékrendje nincs veszélyben. A veszedelmet az jelenti, ha az irodalomkritikában és az irodalomtörténetben (!) olyan szempontok jutnak kizárólagos helyzetbe, amelyek az irodalom autonómiáját, céltalan kalandozásait túlhangsúlyozzák, s ugyanakkor elbagatellizálják azokat az alkotásokat, melyek a nemzet sorsa iránti felelősséggel íródtak, és magas művészi szintet képviselnek. A prózairodalom térfelén a rendszerváltást követően a posztmodern szemlélet, az önreprodukció szabadsága vált kánonná. A posztmodern eleve bizalmatlanul tekint a nagyrealista megoldásokra, mellőzi a nagy hőst, a nagy veszélyeket, utazásokat és célokat megfogalmazó történetet. Kísérlet, stílus- irányzat, melynek kezdete a magyar irodalomban a hetvenes évekre tehető. Nem is a jelenséggel van baj, hisz az újítás, a revízió, az újragondolás minden nemzedék esetében indokolt és jogos. Fenntartásaink a kizárólagosságokkal szemben vannak... Egyszerűen azért, mert a különböző irányzatok léte (nemzeti, népi, hagyományos, romantikus, realista, modern) a 18—19. századtól elválaszthatatlan része, velejárója a magyar irodalomnak. A kizárólagosság azonban, mint egyedül üdvözítő módszer — mindig gyanús. Gyanús, amikor a szocialista realizmus képében jelentkezik, s gyanús a paradigmaváltás ürügyén is. Domokos Mátyás a Magyar Szemlében az ezredforduló évében a magyar írók „törzsekre szakadozott világáról” írt. A tünet mögött „egy mélyülő alkotói válságot” vélt felismerni. „Mindenfajta öncélúságnak a sorvasztó mérgét” Domokos Mátyás abban látja, hogy „a szellemi, az irodalmi elit nagy része ... élettapasztalatait képtelen íróilag feldolgozni, művekben »konvertálni«, mert elveszett az a belső meggyőződése, ami minden írói kifejezésnek, minden formáló ihletnek a legerősebb rugója: hogy tudniillik összefüggő elképzeléssel, koherens látomással rendelkezik a világról”. Aligha lehet elvitatni azt az igazságot, hogy valóság nélkül egyetlen művész sem él meg, és „emlékezet nélkül nincs művészet”. A posztmodern végnapjai mellett ezt igazolja az is, hogy a posztmodern előkelőségei ma már maguk is Fonod Zoltán
