Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
élvonalába került, műveit a budapesti kritika a Mészöly Miklós és Esterházy Péter munkásságával fémjelzett prózafordulat részeként értelmezte. Műveiben modern formanyelven az önismeretet műveli, „az igazságot egyensúlyba hozni a tényekkel” ez a legfontosabb számára, hogy ne legyen pokol az életünk.^) Ezt az utat követi az Iródia-nemzedék tagjaként Talamon Alfonz is, azzal a különbséggel, hogy nála a formanyelv inkább a francia új-regény (noveau román) és a latin-amerikai mágikus realizmus szövegformálását követi, ebből villannak elő az álom és az ébrenlét határain zajló történetek s a kafkai szorongást megidéző képek. Hol végződik a múlt, s hol kezdődik a jövő? — tehetnénk fel a kérdést a nyolcvanas évek fordulóján a kisebbségi magyar irodalom esetében is. Az irodalmi folyamatok ugyanis nem követik (az esetek többségében megelőzik!) azokat a változásokat, melyek a társadalomban végbemennek. S minthogy a paradigmaváltás nálunk 1989 után következetlen, elhúzódó folyamat volt, ez is jelzi, az irodalom léptéke, mértéke eltért a magyarországitól. Ezért nem is lehet egyértelműen korszakhatárnak tekinteni 1989-et, hisz azok a folyamatok, melyeknek a kilencvenes években tanúi lehettünk, jóval korábban, a nyolcvanas évek derekán kezdődtek. A költészetben Tőzsér Árpád már a hetvenes évek elején a „személytelen személyesség” jegyeit követi, s későbbi köteteiben (Adalélok a Nyolcadik színhez, 1982, Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról, 1989) kiteljesíti. Cselényi László ezekben az években „az egyetlen monumentális, megíratlan és megírhatatlan avantgárd- transzavantgárd költeményhez” (Tőzsér Árpád szavai) keresi a variációkat és a kombinációkat (Téridő-szonáta, 1984, Kiegészítések Hérakleitoszhoz, 1989). Petőcz András szerint „Cselényi nem csupán a Felvidék egyik legnagyobb élő költője. És mind Budapesten, mind a Felvidéken szegényebbek leszünk, ha nem tanuljuk meg látni az ő költészetének korszerűségét és sokszínűségét”^65^ Folytathatjuk a sort Zs. Nagy Lajos költészetével, prózaírói munkásságával, melyben a valóság ellentmondásai, a közérzet lelki tartalmai a maguk eredetiségében éppúgy fellelhetők, mint a nyelvi humor, ötlet és szemléleti bravúrok (Isapur dalai, 1977, Rendetlen napló, szat./hum. 1985) A képet teljessé tehetik azok a prózai művek, melyek ezekben az évtizedekben megjelentek. Dobos László regényét (Egy szál ingben, 1976) és elbeszéléseit (Sodrásban, 1984) éppúgy említhetjük, mint Duba Gyula műveit (Vajúdó parasztvilág, 1974, ívnak a csukák, 1977, A macska fél az üvegtől, 1985), vagy Gál Sándor elbeszéléseit (Első osztályú magány, 1974), illetve versesköteteit (Az Éden és a Golgota között, 1984, Egyetlen idő, 1988, Európa vadonában, vál. v. 1989), melyek a „szűk esztendők” átka után teljesebbé, gazdagabbá tették irodalmunkat. D) KORFORDULÓ (IRODALMUNK 1990 UTÁN) A rendszerváltást követő évtized irodalmi gondjai közé tartozik, hogy a kisebbségi irodalom megítélése, helye és szerepe a társadalomban az elmúlt években rendkívül ellentmondásossá vált. Nemcsak azért, mert egy új irodalmi Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában
