Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Duba Gyula Csoport vagy nemzedék? című vitairatában így jellemzi a „kilencek” nemzedékét: „A közös jegyek, melyek a legfiatalabbakat összefogják, a következők: a gondolati költészet hangsúlyozott igénye, az irracionálishoz és abszurdhoz való vonzódás, a korszerűség igénye és nem utolsósorban az, hogy egyiknek sincs még önálló kötete, sőt annyi verse sincs, amennyiből egy kötetet összeállíthatnának”. Figyelmet érdemlő Duray Miklós véleménye, aki kisprózáival maga is a Vetés-nemzedék egyik tagja: „Az ötvenes nemzedéknek az új társadalmi rendszert ünneplő irodalmát váltotta fel az ’58-as nemzedék analitikusabb meglátása... A harmadik, nevezzük hatvannyolcas nemzedéknek, természetesen egy lépéssel megint tovább jutott. A látásmód egyre inkább szintetikussá válik.” Ő fedezi fel azt is, hogy az „egyszeműsökkel” „a szocialista társadalom polgárosodásából adódó problémák” is helyet kapnak az iroda- lomban.^60) Alig adták le névjegyüket az Irodalmi Szemle hasábjain, máris kereszttűzbe kerültek, egyrészt az olvasók, másrészt a szakma részéről egyaránt. A Líránk és a folytonosság című vitában, az Irodalmi Szemle hasábjain (Duba Gyulán kívül) megszólalt többek között Mács József, Bábi Tibor és Tóth Elemér is. A vitázókat a „másság” irritálta, nem is a poétikai vagy esztétikai kérdések, hanem a téma, s a társadalmi és erkölcsi kérdések kerültek terítékre. A vita akkor éleződött ki, amikor Szalatnai Rezső két cikkében is (Az új költészet buktatói, Verstévesztés: úttévesztés) támadta azt a lírafelfogást, melyet a „kilencek” képviseltek. Az új költészet buktatói című cikkében többek között ezt írta: „A szlovákiai magyar életnek nincs lírai kísérőzenéje az ifjú költők verseiben. Tudomásul kell vennünk, hogy a magyar valóság és múlt, a nemzetiségi élet és jövő nem érdekli a fiatal írónemzedéket. Az igazi irodalmiság: a társadalmi kérdések bátor kiteregetése és bírálata... A nemzet, főként a gondok között élő nemzet, keresi és kívánja az irodalomban is gondjaink, bajaink valóságának kifejezését, lírai hitelét.” A konfliktust nemcsak az váltotta ki, hogy Szalatnai (Balassi, Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila példájára hivatkozva) százados költői modellt kért számon az induló új nemzedéktől, hanem az az elfogult szemlélet, ahogy leírta a fiatalokat. Esetükben lényegében még a kísérletezés jogát is kétségbe vonta. Nem arról van szó, hogy a kiváló felkészültségű és irodalmi műveltségű kritikus ne ismerte volna a modern költészet mezsgyéit, hisz a kortárs Vozári Dezső, de méginkább Forbáth Imre a kivételt erősítő szabály lehetett volna számára. Inkább arról volt szó, ahogy felháborodott azon, milyen egyértelműséggel kerestek új irányt a fiatalok. „... fiatal versíróink strófái ... semmi költői szépséget, semmi erőt, semmi muzsikát, semmi forradalmi sugallatot nem jelenítenek”— írta a Vetés-nemzedék képviselőiről. A kipécézett „versírók” között volt Kulcsár Ferenc, Tóth László, Aich Péter és Varga Imre. Feltehetően nem tudatosította, hogy végzetes hiba a költészet értékét azon lemérni, én magam értem-e a verset. Ezt az egyértelműséget fogalmazta meg, midőn „formátlan sorokat”, „merő képzavart” vélt felfedzni ezekben a versekben, s kirekesztő egyértelműséggel (amire, persze joga volt!) „zavaros verseknek” nyilvánította olvasmányait. „Külön rejtély — írta befejezésül —, mi teszi szükségessé megjelenésüket”.^61^ Egy politikailag bonyolult korszakban ez a Fonod Zoltán
