Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - SZEMTŐL SZEMBEN - Fónod Zoltán: Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (tanulmány)
Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában vált/ testvéreim elveszünk magunkban/ még mielőtt ránk találnak/ futásunk vigasza isten nélküli hitünk/.../ féllábon csoszognak emlékeink (...) ebben a sohasem időben/ az ember jajgat átkozza magát/ mert nem láthat tovább ujjai erős rácsainál” (Varga Imre). Többségüknél az indulás pillanataiban talán csak a póz meg az újat akaró szándék dominált, a tehetség — egy-két kivételtől eltekintve — ekkor még szerény mértékben volt jelen, fordított arányban az igyekezettel. „Fogszorítva próbálkozunk és kísérletezünk is egyszerre — írta Németh István a Vetés rovat indításakor. — Fia előszörre nem sikerül, sikerül majd másodszorra:, ha nem hisznek bennünk, legalább mi higgyünk önmagunkban.” Tőzsér Árpád az első „számadás” idején kritikusan szólt arról, hogy tíz év alatt mindössze „négy ígéretes indulást” könyvelhetett csak el a kisebbségi magyar irodalom: Gál Sándor, Tóth Elemér, Batta György és Bárczi István jelentkezését. A horizontok keresése szempontjából találóak (és őszinték!) azok a sorok is, melyeket cikkében a „nyolcak” indulásáról mondott: „Ők sem a csúcsoktól, Forbáthtól, Vozáritól vagy éppen Bábi Hazám, hazám-féle verseitől, hanem csak az ötvenes évek sematizmusától, színvonaltalanságától rugaszkodtak el.” A „skatulyát” is készítette elsőként számukra, amikor három csoportot különböztetett meg: a metaforaiskolát (Tóth László,Varga Imre, Szitási Ferenc, Németh István), a formafegyelem követőit (Mészáros Károly, Cilling Erzsébet, Simkó Csaba) és a „legügyesebb” a nyelvi és valóságos anyaggal, tárgyakkal küszködök, és delírizálók (lemeztelenítők) csoportját (Aich Péter, Bánó Miklós, Kulcsár Ferenc, Keszeli Ferenc). „A szlovákiai magyar költészet (sőt, sajnos a vele egykorú egyetemes magyar költészet is!) kezdettől fogva erősen személyes líra, a szándék, az akarások költészete — írja Tőzsér... — Ez a személyesség jellemzi 1958-ban a „nyolcak” költészetét is. Ez az „ádáz” megszállottság is jelzi, nemcsak a „kilencek” „mássága” a fontos Tőzsér számára, hanem vélhetően maga is ekkor kódolta be a változás, a személytelenség igényét saját költészetébe. Jellemző erre az újat akarásra, hogy a fiatal nemzedék hihetetlen mohósággal nemcsak a környező irodalmi hatásokra, mindenekelőtt a vajdasági Új Symposion-nemzedékre (Tolnai Ottó, Domonkos István, Fehér Kálmán), valamint az erdélyi Forrás-nemzedékre (főként Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár munkásságára) figyelt, hanem a francia egzisztencialista filozófusok (Sartre és Camus) éppúgy megszólítják őket, mint T. S. Eliot vagy az amerikai Jack Kerouac és Ginsberg költészete. Camus Közönye elsősorban a lét csapdáival és illúzióival szemben védi meg őket. Azt tanulták meg tőle, hogy a cselekedetek, tények és azok magyarázata távoliak egymástól. Tóth László egyik írásában (Líránk és a folytonosság) Heller Ágnest és a cseh filozófust, Karéi Kosíkot idézi, s Vincente Huidobro chilei költőtől pedig azt tanulja meg, hogy: „A költő miniatűr isten”. Hogy mit jelentsen ez? Tóth László maga adja meg a választ: „Semmi esetre sem teremtést és teremteni tudást. Csak az ÉN Ml-vé történő szublimálását. Aki minden áron teremteni akar, elavult lesz. Aki a MI-ből kiindulva akar költészetet csinálni, egysíkú lesz... a horizont belőlem indul ki, és végtelen határokig terjed.” És talán az sem véletlen, hogy Mikola Anikó Paul Valéryt idézi: a költészet „sokkal inkább megváltozást, mint megértést parancsol”^)
