Irodalmi Szemle, 2001
2001/11-12 - Kmeczkó Mihály: Köztes hazában (regényszínpadi jelenetek)
Köztes hazában éledjen minden porcikájuk. Egyszerűen elpusztíthatatlanok.”) Amikor már nagyon szoros a legények gyűrűje, hagyja magát hanyatt dönteni a nadrágos nép. A lányok általugrálják őket, a legények nagy gyönyörűségére, mert így bepillanthatnak egy-egy szoknya alá, szinte megrészegülnek á látványtól, a leányok meg uzsgyi, mint a nyúl, futnak felfelé a dombtetőn. („Ezeket nem anya szülte. Legalábbis az őseiket nem. Hiúztól vagy mérges kígyótól származnak. Vagy gilisztától. Azt is hiába vágja darabokra az ember, újra éled minden darabkája.”) A domb tetején két hatalmas fa van. A lányok azok felé futnak lihegve, szuszogva, kapkodva a levegőt. A legények felugranak és utánuk erednek. Már ígérgetik is, hogy mit tesznek velük, ha utolérik őket. („A vengereket ki kéne irtani mind egy szálig. Hogy írmagjuk se maradjon. Hogy végre elmúljon a szomszédok ősi szorongása. Félelme!”) A lányok egymás után, egymást segítve felmásznak a terebélyes fára, és pihegve megülnek egy-egy ágon, mint a madárka. A legények leselkednek egy darabig a lánytermő fára, de csak nem tudják megpillantani, amire kíváncsiak. Csöndben, hogy el ne riasszák a szomszéd fáról a madárkákat, felmásznak a másik fára. („Meg lehet ezeket egyáltalán szelídíteni? Egy nagy-nagy cirkuszt kéne nyitni számukra. Európa cirkuszát. Ott kellene őket idomítani. Már csecsemő koruktól. Hogy emberré váljanak. Hogy beilleszkedjenek a kultúrnépek közé.”) Amikor mindkét fa lakói kellőképpen kiszuszogták magukat, énekelni kezdenek. Először a szoknyás madárkák szólalnak meg. Csacsogva dalolnak, mintha nem is énekelni akarnának, csak beszélgetni. Aztán rázendítenek a nadrágos madarak is. Ők adják a másik szólamot. („De lehet-e erőszakkal idomítani? És létezik-e egyáltalán eredményes idomítás? Hiszen én sem hagyom magamat idomítani.”) Száll a dal, völgybe le, dombra fel. Ring és tovasodródik a levegőben, mint a harangszó. A távoli pusztán felágaskodnak a rágcsáló nyulak, beleszagolnak és belefülelnek a színes, szagos levegőbe, elmosolyodnak és összekacsintanak a fénnyel. Béke van. Boldogság. Senki sem bánt senkit. („Egyedül vagyok? Mióta? Hány száz, hány ezer év óta? Volt itt — egyáltalán — valaki? Kicsoda? Mit akart? Hova lett?”) A fű közt fészkelő madarak felröppennek, versenyre kelnek a levegőben úszó énekhangokkal, apró foszlányokat csipegetnek belőlük és megetetik fiókáikkal. Amikor a fiókák eltelnek az apró dallamokkal, picinyke torkukból csak úgy árad az ének. Hemzseg a levegő a színtől, az illattól és a dallamtól. („A szekrényajtó nyitva. A szobaajtó zárva. Hol vagyok? Börtönben? Ki vetett ide? Mikor? Miért?”) A fán ülő madarak egymásnak felelgetve énekelnek. Előbb a nadrágos madarak kérdeznek. Erre a szoknyás madarak válaszolnak, majd ők csicsergik el a kérdésüket, amire a nadrágos madarak kacagó hangon zengik a választ. („Az ablak! Azon át ki lehet jutni! Ejnye, de nehezen nyílik! Berozsdásodott a zár? Összedagadt. Összedagadt a fa a fával? A keret a rámával? Vagy valaki megátkozta? Valami rossz szellem nyithatatlanná tette?”) Aki a folyópartról nézi — az álmélkodó gyermek, az emlékező vén —, úgy látja, hogy a dombtetőn a két, terebélyes fa összeborult, mint egy szerelmes pár. Ágaikkal ölelgetik, simogatják egymást. Érthetetlen szavakat sugdosnak egymás fülébe. („Ki kell szabadulni innen! A szék! Ezzel ki lehet törni az ablakszemet!”) A két fa most egymást ölelve, méltóságteljesen elindul a
